Vigyázat, megint nyújtom, mint drága anyám a rétestésztát. De, ahogy anyám rétese is így világcsúcs, én sem tômörítek.

Akit már megérintett a kempingezés romantikája, mint engem tavaly Szlovéniában (aminek az élménybeszámolóját még fel kell építenem a jegyzeteimből /minősíthetetlenül lusta vagyok/) az nyilván megérti, hogy hegyvidékre csakis kempingbe megyünk!

Tó mellé vágytunk, hegyek ölébe, fák sűrűjébe, CSENDBE!

Majdnem össze is jött, mindjárt meglátjátok!

 

Farkas családot nem kellett sokat noszogatni, hogy csatlakozzanak hozzánk , annyit magasztaltuk nekik a kempingezés megkapó báját még a télen, hogy teljesen felvillanyozódtak, főleg Jocó.

3 kempingnek írtam e-mailt, 1 nem válaszolt, 1 túl későn, a maradék 1 viszont azonnal, így a választásunk Camping Klagenfurtra esett a Wörthi-tó közvetlen közelében. A honlapjukat tanulmányozva úgy gondoltam, hogy jól felszerelt, kényelmes hely lesz ez 7 éjszakára. A foglalás levélváltásai során korrekt és egyértelmű válaszokat kaptam, nem csalódtunk precizitásukban ezen a téren később sem.

 

A kb. 350 km-es utazás Klagenfurtba viszonylag hamar eltelt és kényelmesen, bár ez a „nyaraluuunk” érzés felfokozott hangulatának köszönhető csupán, hiszen eléggé rongy állapotban kerültem ki a „pakolás”/”lekvár főzés”/”kutya és az itthoni dolgok elrendezése Zsoltékkal és a mamáékkal” Bermuda háromszögéből tegnap.

3 bringa a tetőcsomagtartón, az autó minden négyzetmillimétere kihasználva, egy darab gyerek a hátsó ülésen, férj a kormánynál, én meg kösz, hogy élek, menjünk már!

Edit és családja csatlakozott, majd reggel 9 felé elindultunk végre.

 

 1. nap

 

Utazás Nagykanizsáról Klagenfurtba, kemping elfoglalása

 

 

Erről csak annyit, hogy esett, fújt, hideg volt, asszem alap. Tavaly is így mentünk kempingezni, gondolom ez normális.

1-2 megállót beiktatva délután 2 körül Klagenfurtban voltunk, a kemping is azon nyomban meglett, áldom azt a lángelmét, aki a GPS-t feltalálta. A kütyü végig jól működött, semmi félrenaviga, műhold vesztés, stb. Mázlink van vele, volt már szerencsétlenségem kevésbé  szavahihető ketyeréhez is.

Becsekkoltunk pikk-pakk, le is gomboltak tőlünk 10 EUR-t a WIFI használatért, ami aztán okozott némi bosszúságot, de azt később.

A kemping rettentően népszerű, egyrészt baromi jó az elhelyezkedése olyan szempontból, hogy a belváros 4 km, a Wörthi-tó 100 méter, bicikli utak keresztbe-kasul mindenfelé, másrészt nagyon jó a belső infrastruktúrája, kellemesek a szaniterek, kulturált a környezet, tényleg nagyon korrekt.

Mondjuk nekem a tavalyi Sobec kemping után túl civilizát, túl sűrű, túl megcsinált, nade ez egy másik ország, itt más az értékrend, meg jobban ki akarják hozni a max. pénzt a lehetőségekből, itt jobban érződött a németes precizitás és szőrszálhasogatás. Nekem a laza délies, rusztikusabb (élet)stílus jobban fekszik, de hagyom már ezt a vonalat, mert lehet, hogy más meg tök máshogy gondolja.

Szóval Edáékkal kérésünknek megfelelően szomszédok lettünk, elkezdtünk építkezni, berendeztünk a kis lakot, sőt, összeeszkábáltunk egy közös teraszt, ami marha jó lett!

Fejünk felett fedél, hasunkban kaja, esteledik, 7 óra van, menjünk, nézzünk körül!

Mindannyian kaptunk egy állandó strandbelépő kártyát a kempingben, amivel ingyen tartózkodhattunk a tónál bármennyit, bármikor. Ez jól jött, mert szinte a teljes tó körül fizetős strandokat találtunk csak, szabad strand alig-alig akadt.  Mondjuk az is igaz, hogy a vízparton tartózkodásunk soha nem érte el az egy óra időtartamot. Nos igen, nem vagyunk azok a napozunk/vízparton hasalunk típus, nyilvánvaló annak, aki ismeri ezt a brancsot.

Első utunk a tóhoz vitt minket. Nem volt az a nagy kánikula, de persze senki nem bírta ki, hogy ne menjen be a vízbe térdig, combig, ki-ki habitusának megfelelően. Eda, ne röhögj! Jó, az én habitusom csak bokáig vitt be, ahhoz is kellett vagy 15 perc. Hideg volt a víz, no! Kb. 21 fokos. Mi vagyok én, fóka?

 

Csodáltuk a tó környezetét. A horizonton sokat ígérő hullámokat rajzoltak a vágyott hegyek, közelebb a Pyramidenkogel magasodik, még közelebb látszik a Maria Wörthi félszigeten a tavat vigyázó templom tornya. A tó keleti csücskében voltunk, ami látszik belőle nem nagy, de tudjuk, hogy a kanyar után még hosszan elnyúlik. A strand viszonylag csendes, naná, ez imént még esett. Fura módon még sincs hűvös, nagyon kellemes a klíma, még nekem is, akinek zéró a hidegtűrő toleranciája. Besétáltunk az óriás stégre, majd visszaandalogtunk nomád hajlékunkba, hogy magunkra kapjunk valami kabátot meg pokrócot, mert indultunk, hogy megkoronázzuk a napot.

Sose találnád ki: Meccset nézni mentünk. Méghozzá focit! Ezen talán felkapná a fejét, aki ismer, mert ugye a foci, meg én…, de mindent megmagyaráz Jocó jelenléte, akinek nagy és módfelett szoros kapcsolata van a focival, játszott komolyan, most játszik komolytalanul, de főleg gyerekeket edz, tehát az képtelenség, hogy ne lássa a 2014-es VB döntőjét Argentína és Németország között.

A kemping készült az eseményre. Dicséretes. 3 nagy kivetítő, előtte padok, székek. És néztük. De nem történt semmi. Az volt csak érdekes, hogy a benti kivetítőn pár másodperccel előbbre járt az adás, így a felhördülésekből mindig tudtam egy-egy akció végkimenetelét, igazán nem kellett aggódnom, amikor a kinti kivetítőn láttam a jelenetet.

Szomorúan konstatáltam, hogy uncsi, semmi gól, helyzet se sok, a németeknek drukkoltam, csak mert Európa, de gyengélkedtek, és az Argentinok sem igazán vigéckedtek megítélésem szerint. Egyre többet nézelődtem másfelé, vakaróztam, figyeltem mindenre, de a focira nem.

A kemping csurig volt hollandokkal. De a kempingek mindig tele vannak hollandokkal, ezt láttuk az olaszoknál, franciáknál, szlovéneknél, mindenfelé. És baromi jó kemping cuccaik vannak, klassz ötleteket lehet ellesni tőlük, ha fejleszteni akarjuk a kempingezési jártasságunkat.

Nem csak a sárga rendszámukról, de a kinézetükről is simán ki lehet őket szúrni. A gyerekek mindig szőkék, magasak, a lányok szépek, vékonyak, hosszú lábúak, a fiúk kis hercegek, vagy 16. Lajosok a kis göndör fürtjeikkel, a felnőttek is elég egyformák a bubifrizurájukkal. És nagyon jó fejek. Mosolygósak, kedvesek, lazák. Csípem őket, egyszer Amszterdamban is körül kellene nézni.

Na, akkor visszaáramlok a főmederbe, mert ugye megy a meccs. Már 2 félidő lement, de semmi. Jön a hosszabbítás. Itt már végképp elegem lett, elvonulásomat bejelentvén Simon arcán őszinte örömöt láttam, csatlakozott, sőt, Zoli is jött. Szerintem örült, hogy nem kell tovább szenvednie.

Bebújtunk a sátrunkba röhögcsélni, majd aludni. 2 nagy örömrivalgást hallottam a távolból, ebből azt gyanítottam, hogy 1:0 lett a vége, az egyik a gól, a másik a vége sípszó. Igazam lett. A rivalgás óriási hangerejéből azt is kikövetkeztettem éles elmémmel, hogy a németek nyertek. Német nyaraló meglehetősen sok volt a kempingben, argentint viszont egyet sem láttam.

 

 2. nap

 

Kirándulás a közelben, Minimundus, Pyramidenkogel

 

A sátorban hálózsákban alvás nekem való mulatság, 1 évvel ezelőttig nem hittem volna, pedig de!

Szóval reggel 8-ig aludtunk, majd reggeli (imádjuk a kemping asztalnál ülős, rezsón sütős/főzős kajálásokat, diéta centrikusok felejtsék el ezt a fajta életmódot, a gasztrokilengések garantáltak).

Mai napra még esős felhős időt jósoltak, így olyan programokat terveztünk, ami részben autós, részben pedig esernyővel vagy esőkabátban is élvezhető.

A reggel aztán napsütést hozott, sőt, olyan meleg lett, hogy el is felejtettük az esőt. Irány az első tervezett látnivaló!

Kikalkuláltuk, hogy váltunk ki Karintia kártyát. A kártya 36 EUR volt/ fő felnőttek és 16 EUR/ gyereknek. Karintiában, sőt, még távolabb is remek kedvezményeket adott a belépők árából, ill., a legtöbb helyet ingyenesen látogathattuk, ahol kemény 6-10-15 eurókat perkálhattunk volna le fejenként. Megérte mindenképpen!

 

Minimundus

 

A kempingünktől kb. 5 perc sétára van a bejárat, nincsen egy km. a távolság.

A Minimundus pénztárában váltottuk ki a Karintia kártyát, így ide már kedvezményesen jöhettünk be felnőttek 6,5, gyerekek 4 euróért.

 

Híres épületek 1:25 arányban kicsinyített mása a világ minden tájáról. Nem emlékszem pontosan hány darab másolat volt, de 140-nél több, az biztos! Az épülteken kívül külön érdekesség a területet átszövő játékvasút hálózat, rajta mindenféle mozdonyok, vagonok, állomások. A vonatok folyamatosan járnak, jó a logisztika, mindig van mit nézni, bárhol is állsz,  hol egy gőzös, hol egy TVG, utasszállító vagy tehervagon. Siminek nagyon tetszett ez a miniatűr világ, ami ugye nem is annyira miniatűr, mert az 1:25 arány nem pinduri.

Nagyon meleg volt, és rengeteg látnivaló, túl sok, ami külön érdekelt is. Elfáradtam, leszívott ez a rengeteg csodaépület másolat.

Egy helyen áll a Taj Mahal, az Eiffel-torony, a Fehér ház… de nem sorolom, mert nincs értelme kiemelni.

Magyarországról a Halászbástya és a Szentháromság szobor másolatát találtuk meg.

Természetesen mindenből megpróbálnak pénzt csinálni. Pl. abból is, hogy lefotóznak a legjobb pontokon szuper gépekkel, úgy, hogy lehetőleg tényleg nagyon jól nézz ki a képeken, majd miután végigértél a látványosságokon, a kijárathoz közel már az előhívott fotóddal találkozhatsz, aminek az ára 5 EUR. Nem, nem fizettük ki ezt a pénzt, pedig jó képek lettek, a fenébe is!

Közben az égen felhők halmozódtak vihar ígéretével, visszaandalogtunk a kempingbe, hogy feltöltsük a séta során kiürült energiaraktárakat, konkrétan virslivel.

És akkor szakadni kezdett az eső. Ez pont jó volt arra, hogy férfiaink újragondolják a terasz tetőszerkezetét, majd átépítsék kissé esőelvezető funkcionálisra.  Nagyon tuti lett. Mi nőneműek is segítettünk ötletekkel, jó tanácsokkal és kezünk erejével, de az építés elsődlegesen a pasik érdeklődési köre, minket jobbára az eleség megszerzése és csemetéink, férjeink táplálása kötött le. Nagyon jól megmutatkoznak az alapvető nemi és társadalmi szerepköri különbözőségek akkor, amikor egy lépéssel eltávolodsz a csinált világtól.

Eső hamarosan elállt, felhők voltak még, de így még vadabbnak tűntek a távoli hegyek.

 

Európa park

 

A Minimundus felé gyalogolva találtunk rá a parkra, aminek a nagy részét irtó mókás és csúcs játszótér foglalja el. Visszasétáltunk most ide, hogy közelebbről is megtekintsük.

A park rendezett, némi francia kertes beütéssel, virágblokkokkal, fákkal, közepén csinált tó szökőkúttal, szoborcsoportok itt-ott, fagyizó, kávézó, és a játszótér.

Simon igazán elemében volt itt, de én is, sőt Zoli is, de nagyon. Még bennünk él az a kisgyerek, akit anyánk szeretett nem mondom meg hány éve. Előjött. Ez most ciki? Szerintem nem! Még jó, hogy a játékok úgy vannak megcsinálva, hogy felnőttek is simán használhatják. Pörgős szerkezetek, csúszosok, különleges hinták tömkelege, kötélpályák, mászóhelyek, stb. Igazi gyerekparadicsom. Többször visszatértünk ide a héten, mert megunhatatlan.

 

Pyramidenkogel

 

Megnéztük hogy fest Karintia legismertebb kilátója.

Autóval 15 km-re van a kempingtől az építmény, ami közelről is éppen olyan karcsúnak és kecsesnek tűnik, mint távolról nézve.

A kilátó 851 m-en áll tengerszint felett, és 54 méter magas. Így 900 méter fölé ér, aki megmássza. Ez éppen megfelelő magasság ahhoz, hogy ne parázzuk szét magunkat, de a komfortérzetünk már  szívozzon velünk kicsit. A tó 440 méteren van, tehát közel 500 métert repülhetne az, aki leugrik a tetejéről a tóba. A csúcson körbejárhattunk, és tényleg megcsodáltuk Karintia jó nagy szegletét. A felhők habpamacs finoman befedték a hegyeket, mögülük a nap nagy erőkkel próbálta kirobbantani sugarait. Vakított a fényesség, majd egy megjelenő szivárvány emelte a romatika faktort még éppen befogadható mértékűre, de már rogyadozott a térdem a gyönyörtől (meg a tériszonytól) bevallom.

A kilátóba fel lehet menni lifttel is és gyalogosan. Természetesen és egyértelműen a gyaloglást választottuk. 54 méter felfelé. Ne vicceljünk, ennyit bárki, bármikor, bárhol… Pláne mi!

Lefelé csúszdázást terveztünk. Ugyanis a kilátó tetejéről egy belső csúszdát építettek, zárt szerkezet, egy cső. Ebben lehet lecsúszni, ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy működő állapotban találja. Sajnos nem volt nyitva, le volt csomagolva az egész cucc, így lefelé irányban is gyalogoltunk, pedig száguldozást terveztünk. Hm. Ejnye, csúnya labancok, nem szép húzás.

 

Ma van július 14-e, Simi 11. szülinapja. Ez a nap tavaly Provence-ban talált minket, idén is éppen nyaralunk, lehet, hogy ebből rendszer lesz?

Múlt évben Tomi és Szabi adott hevenyészett szerenádot Simonnak gitárral és énekléssel, idén Simi adott nekünk koncertet gitárral. Bizony, bizony! Akkora hatással volt rá a tavalyi gitáros muzsika, hogy nekifogott a tanulásnak, és már itt tart. Nagyon ügyes volt, én énekeltem, ő gitározott. Nyilván a gitározás volt a csúcs, az én nyivákolásom azért kellett, hogy koncert jellege legyen az események. Kapott nagy tapsot és felköszöntést kis csapatunktól picike fánktortával, csokival és egy meglepi napszemcsivel.

 

3. nap

 

Malta Hochalmstraße, airwalk, Gmünd, Porsche múzeum

 

Malta panoráma út

 

 

Malta folyóról elnevezett útvonal a szintén Malta névre hallgató településről indul 14,4 km hosszú útjára. Az út használatáért fizetni kell, de Karintia kártyával ingyenes volt.

Átmentünk a fizető kapun, és azonnal emelkedni kezdett az út. Kb. 850 méteres tengerszinti magasságról indul, majd a szűk 15 km megtétele után máris 1900 méter felett találjuk magunkat és autónkat. Az úton több gyomorösszerántó kanyar és látványpont bukkan fel hirtelen, kapkodtam a fejem, felment a pulzusom. Gyönyörű! Átmentünk csomó hídon, alagutakon, néhol csak egy sávos úton (ilyenkor lámpa irányítja a forgalmat). Csodálatos a több helyen lezúduló vízesés hangja, majd hirtelen látványa. Az alsó pontról túraútvonalak vezetnek szerteszét. Ha több időnk lenne, biztosan gyalogosan bejárnánk a helyet, de szokás szerint zsúfoljuk a programot. Szeretem habzsolni az élményt, nem könnyű válogatni.

Egy meredek lejtőn az autóúton kecskecsorda rohant velünk szembe az úton, otthonosan mozogtak, nem zavarta őket az autónk.

Az alpesi út minden egyes kanyara után újabb lélegzetelállító képeslap vetíti eléd a hegyi világ kincseit.

Felérve a tetőre nagy parkoló fogad.

 

Airwalk (skywalk)

 

Az út a monumentális Kölnbreini gátnál ér véget, ami Közép-Európa legmagasabb víztározó fala. A parkolóban lenézve a gátra elkap egy kis tériszony szerű érzés, de hamar elmúlik, amikor látom, hogy micsoda széles és masszív építmény tartja a fent ívelő sétautat a gát tetején.

A vízoszlop 200 méteres a gát egyik oldalán, másik oldalán szárazföld. Döbbenetes, hú nem akarok belegondolni mi lenne, ha ez kiszakad. Ez amúgy Ausztria legnagyobb teljesítményű vízierőműve. A híd pont olyan amúgy, mint egy erőmű, kontrasztos a csúnya monumentális rendkívül szabályzott objektum a messze nem gyenge látvánnyal rendelkező környezetben.

Itt vagyunk 1933 méter magasan, egy fal tetején, ami 626 méter hosszan ível, 41 méter széles, és megtart egy 200 méter magas vízoszlopot. Azt is írták, hogy mennyi millió m3 a víz, de nem emlékszem egyáltalán, és most meg se nézem a neten. Mindegy is, én azt felfogni úgyse tudom.

Ami a lényeg, hogy tényleg bámulatos ez az egész, a természet is, és ez az építmény, amit ideépítettek. Nagy urai vagyunk mi ennek a bolygónak, emberek!

Korábban egy blogban azt olvastam, hogy a Skywalk, ami a gát tetejéről benyúlik a mélység fölött a hídról, az nagyon félelmetes, és kevesen merészkednek csak rá. Hát, én nem tudom, hogy az mikor volt és kik voltak akkor a látogatók, most nem féltek az emberek rámenni az acél és üveg kilátóra. Persze, senki nem ugrál rajta, nyilván remeg a láb és a gyomor az első pillanatokban, mikor rálépsz az átlátszó üveg és rács talpazatra, mintha levegőben járnál, de meg lehet hamar szokni, tényleg! Középen le lehet ülni lépcsőfokokra, a félősebbek azonnal leültek. Én bíztatom azt, aki ott van, ne hagyja ki, hacsak nem szenved krónikus akrofóbiában.

Miután rendesen kigyönyörködtük magunkat itt fent, elindultunk lefelé a 10 fokkal melegebb és ezer méterrel alacsonyabban fekvő világba.

Malta falu mellett láttunk egy szabadon álló óriási vízesést, tervben volt, hogy oda begyaloglunk. Fura volt, hogy a parkolóból csak kerítést láttunk, majd hamar kiderült, hogy ezt is eladják a sógorok, kemény eurókat kérnek azért, hogy bemehessünk a közelébe. Így megelégedtünk a távolabbi szemléléssel, egy kis vízpermet nem ér 20+ eurot.

Amúgy az nem volt nekem cseppet sem szimpatikus, hogy itt (A Wörthi-tóra is gondolok) minden be van kerítve, minden privát, vagy lezárt és pénzes. Túl sok a kockás szabály, a mindenért pénzt kérünk hozzáállás. Tavaly Szlovéniában hozzáférhetőbb volt a természet.

 

Porsche Múzeum

 

Gmündbe autóztunk, ami Malta közeli kisváros. A múzeum mellett parkoltunk, majd azonnal megszálltuk a szomszédjában álló kávézó bisztót. Isteni finom kávét kaptunk és pizzát ettünk, vagy nem pizzát, de valami olaszt. Hm, finom volt minden, nagyon jólesett, és a pincérnő is irtó kedves volt. Rajtunk kívül egy motoros férfi társaság foglalta el a nem túl nagy teraszt, ők is magyarok voltak.

Jah, és muszáj megemlítenem, hogy a WC-je is nagyon cuki, angolos romantikájú, ablakos és tiszta helyiség volt. Ez sokat elárul egy helyről, nem?

 

Nos, akkor nézzük hát a magángyűjteményt, ami a Porsche autók őskorától egészen máig mutatja be a márka jellemzőt. Belépődíjat a csodakártyánk felmutatását követően nem kellett fizetni, maga a tulajdonos által nyertünk bebocsátást.

Hogy kerül ide a világ háta mögé egy tulajdonképpen egyedülálló Porsche magán múzeum? Nem csak a tulajdonos megszállottsága okán (ami persze nem lehet elhanyagolandó, ha képes ilyen szépen fenntartani ezt a rengeteg autót ilyen szívvel-lélekkel, családiasan megvalósított kiállításon), hanem azért, mert Gmünd városában gyártották anno a legendás Porsche 356-ot 1944-1950-ig kézzel. Egy fa váz is található a múzeumban, ami egy eredeti mesterszerszám, erre hajlították a kocsi karosszériáját a mesterek kézi munkával, fakalapáccsal.  

Nincs sok autó a múzeumban, talán 20 db körül, de az szép és igényesen renovált állapotban.

A legnagyobb tetszést a fiúk számára az 1966-os Carrera 906 aratott, nekem pedig a tojáshéjszínű 356-os tetszett a legjobban. Persze most senki nem tudja milyen autókról van szó. Nyilván. De mégis fontosnak tartottam megemlíteni. 

 

Gmünd

 

Múzeumozás után besétáltunk a városkába, amit nem bántunk meg.

Mielőtt egy lépést tettünk volna, kiszúrtunk egy művésztelepet a múzeum közelében. Ingyenes volt a belépés, nem volt ott senki, de sajnos táblákon tiltották a fotózást. Azért jó magyar szokás szerint félretettük a szabálykövető magatartást, és csak elkattant egy-két kép, annyira tetszett amit láttunk. A számomra ismeretlen művész(ek) mindenféle műszaki hulladékból, háztartási selejtezett gépekből, alkatrészekből készített ötletes mesevilágot, fákat, állatokat, virágokat. Rozsdás zárszerkezetekből pavilont, húsdarálókból fát, WC kefékből virágot, és még ezer más jópofa dolgot. Furán hangozhat ez a felsorolás, tudom,  el se hinném, ha nem láttam volna, de annyira ötletesen és jó érzékkel nyúlt ezekhez az anyagokhoz, hogy abszolút nem az érdekelt, mi is volt az eredeti funkciója az alapanyagnak, simán elhittem és gyönyörűnek láttam a végeredményt.

Gmünd meghatározó képe egy vár sziluettje a város felett. Akinek jobb a szeme mint az enyém, annak nem csak sziluett, hanem egy középkori vár, amin nem csodálkoztam, hogy itt áll, mert az egész város nagyon középkorias hangulatot áraszt. A vár egyébként kulturális kiállító központ a városban, oda nem mentünk fel.

Amúgy azt olvastam, és tök érdekes, hogy a várost 1480-ban magyar csapatok szállták meg, hét évig uralták őseink a helyet, amíg ki nem zavarták őket.

A kívülről szép gótikus templom kertjén át léptünk be a városba, ahol a macskaköves, szűk utcás hangulat mindannyiunkat felcsigázott. A templomba is betértünk, fehérre festett falak, gótikus ívek, sok arany díszítés az oltáron, ahogy az összes templomban, ahol jártunk. Rengeteg arany szín a fehér falakkal. Kívülről jobban tetszett, de ez az én hibám. Aztán olyan igazi sétálgatós kedvünk lett.

A főutca pörgős,(neem, ez itt nem a kis gótikus templom, jááj) viszonylag zsibongós, több étterem és kávázó asztala az utcán, kevés autó, sétáló emberek, macskakő a lábunk alatt, fagyi a kezünkben. Isteni finom volt nem mellékesen… A város több pontján a fentebb említett kacatszobrászat stílusú művészi alkotások, kiülő helyek. Ejjha, ez igen! Nem hiszem, hogy direkt ide érdemes jönni, mint konkrét uticél, de egy betérőt mindenképpen megér, ha erre jár az ember.

 

 

 

 

 

 

Kis csapatunk 86 %-a olthatatlan vágyat érzett, hogy a Wörthi-tóban mossa le a napi izzadságot, a maradék 14 % pedig további veríték-fürdőre vágyott. Ez az egy én vagyok, normális vízparti nyaralásban retardált egyén. (Jó matekosok azóta kisakkozhatták, hogy hányan voltunk összesen, ha a 14% csupán 1 főt jelent.)

 

Aszfaltbetyárkodni vágytam, ilyenkor jobb, ha megyek. Futócipőmben úgy érzem magam, mint gyermek anyja méhében, repített a kis 40-es Pegám Maria Wörth irányába. Jó volt a bicikliúton futni, komfortérzetem volt, ami itthon hiányt szenved, amikor az autók közt kell csapatni az erdőig. Úgy terveztem, hogy megyek legalább fél órát, vagy 6 kilométert a tó mellett, majd visszafordulok. Csalódás volt, hogy (ahogy fentebb már írtam) a tó teljesen körbe van kerítésezve, minden fizetős és privát, nem nagyon van lehetőség lefutni a partra. Sőt, alig-alig akadt olyan hely, ahonnét rendesen ráláttam a tó környezetére. Ez kissé lehangolt, de persze csak pillanatokra, mert a futás aktusa termelte az endorfint ezerrel, aki próbálta már, tudja milyen ez. A bringa utakat viszont cefetül irigylem. Komolyan nem értem, hogy a mi kis városunkban miért van ez a legutolsó helyen? Nem csak nyugaton járnak fényévekkel előttünk ebben a tekintetben, de azt láttam, hogy pl. az ország keleti fele is fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik bringás szempontból, mint mi. Amúgy utálom a nyugat folytonos méltatását hallgatni MO-gal szemben, az állandó siránkozást, hogy itt minden szar, ott meg a kánaán, nem tudom és nem is akarom folytonosan alulnézetből szemlélni magam, és az országot, mert ezt nem érdemli meg. De a jó dolgokat meg kell látni a másiknál és megpróbálni megvalósítani itthon is.

 

4. nap

 

Gerlitzen hegy, Hohosterlitz vár, nagyon hűha nap

 

Gerlitzen hegy – Edit a paradicsomban

 

Reggeli után (a közös reggeliknek azért minden alkalommal elég időt szenteltünk) autóba ültünk, irány az Ossiacher-See mellett magasodó Gerlitzer. Azért választottuk ezt a hegyet, mert 100 km-en belül elérhető volt, és szuper programok csábítottak minket egy kis élményhalmozásra.

A hegy nyugati oldalán a felvonók induló állomását céloztuk meg, egyből meglett. (A GPS ugye) Előtte óriási ingyenes parkoló, 2 parkoló őr azonnal segített. Kánikula van, Dóri táncra perdül, jól csinálja a művésznő, jó a kedvünk. Felbámulok a hegyre, a felvonó az égbe megy, alig várom, induljunk már!

Karintia kártyával ingyenesen felvonózunk mindegyik felvonón, itt sokat spórolunk ismét. 4 személyes liftek, automatikusan záródó ajtók. A zárt liftek adnak egy kis biztonságérzetet, de azért a lazaság most rajtam röhög, ahogy görcsösen kapaszkodok az ülésbe. Kb. 15 perc alatt 1000 métert emelkedünk szinte függőlegesen. 1500 méteren átszállunk egy másik, nyitott felvonóba, ami szintén 4 személyes, de kevésbé félelmetes, mert nem annyira meredek az emelkedése. Utazás közben látjuk a túrázókat a lábunk alatt, „de jó nekik, én is gyalog akarok jönni, de most nincs időnk” – többször elhangzik. Milkák legelnek a magaslati réteken, egyre kisebb az Ossiacher-tó, picike folt már csak Villach városa, süt a nap, hűl a levegő itt fent.

A Gerlitzen csúcsa 1911 méteren van, kiszállunk végre, és rácsodálkozunk a végtelenségre alattunk. A hegy Edit álmainak netovábbja, ugyanis siklóernyős paradicsom, a rengeteg színes siklóarnyő mint valami tarka lepke hadsereg lebeg, zúdul, köröz szerteszét a fejünk felett. Eda szeretne itt repdesni felettünk, teljesen átszellemült. Számtalan nagy potrohos bogárnak látszó ember cipeli az ellensúlyt a hátán, hamarosan elrepülnek. Edit vágyakozik, de egyelőre epekedés marad csupán az élmény. Majd máskor. Tandemben is lehet repdesni, 140 EUR-ot perkál le, aki benevez. 

A hegyet keresztbe-kasul átszövik a sípályák, minden oldalról felvonó rendszerek, ez a hely télen is felkapott.

Picit mindannyian elnémulunk itt, olyan intenzív a hegyek által sugárzott impulzus, hogy maximálisan be akarjuk fogadni ezt az élményt, amíg lehet. Tűz a nap, de még sincs melegem, hűvösebb van idefent, mint 1500-al lejjebb a tónál. Nehezen akaródzik a lemenetel, de lassan összeszedjük egymást, és beugrunk a libegős hintába, hogy leereszkedjünk 500 métert a középső megállóhoz, ahol új kalandok várnak. Edina és Dóri is ki akarja próbálni a gokard pályát, amit felfelé jövet láttunk, Simon meg aztán pláné, höhö, ha csak ezt csinálhatná egész nap, akkor se unná meg. Edit és Zoli is csatlakozik a fiatalkorúakhoz, mi Jocóval úgy döntünk inkább megörökítjük fotómasináinkkal az utókornak a száguldást.

Jocó indoka, hogy úgyis vezet eleget, neki ez nem hiányzik. Én meg a tavalyi szlovén lesiklópályás bobozásom dermesztő élményeit felidézve tartom magam inkább távol. Volt ugyanis már egyszer szerencsétlenségem megtapasztalni múlt évben Bledben, amikor a kb. 5 percre rám elindított Schumacher komplexusos ifjú titán szinte letol a pályáról. Hja, nem hiányzik ez nekem.

A sofőrök fellibegőztek a gokart pálya tetejére, majd a fapadlós, széles lesikló pályán lezúgtak lebegő hajjal, elszánt arccal. És ennyi. Simon ment mégegy kört, mi kapucsínóztunk a büfében, és vörösre égettük az orrunkat valamint a combunkat az alpesi napsütésben.

Könnyes búcsú a helytől, be a libegős kocsiba, és vissza az autóhoz, hogy tovaautókázzunk egy belső úton a hírneves Hochosterwitz vár irányába.

 

Hochosterwitzi várkastély

 

A középkori vár egy impozáns dolomitsziklára kúszik fel kanyargós ösvényeken 14 nagy kapun keresztül, majd a tetőn bástyaszerűen öleli magába a vár főépületét.

A kártyánkkal kedvezményes, de nem olcsó belépőt leperkálva gyalogosan másztunk fel a várba a kapukon keresztül, és továbbra sem értem, hogy miért megy fel lifttel az, akinek ép a teste, hiszen éppen ez adja a hely varázslatosságát, úgy végigmenni és beszívni az évezredes kövekből áradó történelmi hangulatot, mint annak idején az, aki itt töltötte le az életét.

A 14 boltíves, faragott kapu mindegyike névvel van ellátva, kis leírás a falakon kitáblázva. Nem olvasgattunk, csak nézelődtünk. Alulról nézve olyan a hely hangulata, mint az etruszk városoké Olaszországban, ahogy nézed a magasan álló szinte bevehetetlennek tűnő várfalakat, caplatsz felfelé a kaptatón és mindig újabb kis csodába botlasz úton útfélen. Itt egy gyönyörű kapu faragás, ott a vár kápolnája, pirinyó intim virágoskert. Csak az a különbség, hogy itt nem lakik senki.

 

 

 

A felső várfalak ma éttermet rejtenek, ahol lehet enni-inni jó sok pénzért. Fegyverkiállítás, és a vár történelméről szóló tárlat mutatja be a régmúltját és a nem annyira távoli múltját a várnak, az urak és úrnők festményeivel, kiállított ruháival, adománylevelekkel, gyűrűkkel és nem is tudom mikkel, mert sose voltam alkalmas az ilyen jellegű kiállításokat végigbogarászni. Nekem ez túl részletes, én egyben szemlélek.

 

 

Lefelé haladtunkban benéztünk a kis kápolnába, megcsodáltuk a várból a kilátást, ami a jelentéktelennél sokkal-sokkal megkapóbb.

A kijáratnál shoppingolhat aki akar, mint minden ilyen belépős helyen. Oszták ízléssel berendezett szuvenír boltocskák, enyhe kifejezéssel kissé degenerált kinézetű népviseletbe bújtatott babák, idióta parókák, királylány habos-babos jelmezek és fejpántok. Felpróbáltak a velünk levő gyerekek ezt-azt, de az eladó nem vette jó néven a tapizást, így duzzogó mimikai transzformációt előidézve orcánkon, röhögve elhagytuk a barlangot.

 

Az esti strandolás elmaradhatatlan, így ők hatan beúsztak a stég közeli szigetre ugrálni, én pedig amire bemártóztam, már jöttek is kifelé. Asszem idén is kihagyom az ironmant, az úszással még van némi restanciám.

 

5.nap

 

Bringatúra Ferlach – Tscheppaschlucht –be, esti Klagenfurt

 

Ha már 350 kilométert utaztattuk a bringáinkat, úgy éreztük elérkezett az ideje egy komolyabb túrának.

Farkas család autóval tervezte megtenni az utat, mi hárman Zolival és Simivel viszont úgy gondoltuk, hogy bicajjal mennénk végig ezen a 20 kilométeren, ami elvisz a Tscheppaschlucht szurdokhoz. Atya ég! De most ez normális egy név? Ennyi betű, 10 percig silabizálom, hogy jól írjam. Csepaslukt és kész. Hát nem?

Próbáltuk meggyőzni Farkasékat, hogy ők is tekerjenek, de Edinán kívül nem voltak kaphatók a kalandra, nem is értem miért. 20 km oda, ugyanannyi vissza. Semmiség! Edina így szintén autózott, sajnálom, hogy nem noszogattam többet, mert gyönyörű utunk volt.

 

Bringázás Klagenfurt – Ferlacht

 

Előtte megnéztük a térképen, hogy merre visz a bringaút, és abszolút nem aggódtunk, hiszen itt a bicikli utak is számozva vannak, általában autóúttól elkülönítettek. És valóban. Nagyon jól követhető, tiszta, jó minőségű úton haladtunk többnyire, már az út önmagában egy látványosság. Ha a bicikli utat autóút keresztezte, akkor mindig volt jelzőlámpa, amit megnyomva megállította az autóforgalmat, hogy a bringás áthaladhasson.

Erdők, folyómedrek, virágoskertek, kis falvak érintésével haladtunk, szuper volt! Néhány helyen megálltunk, hogy biztosan a jó irányt lőjük be, de nem időztünk túl sokat, hogy Jocóéknak ne kelljen sokat várni ránk a célban.

Maria Rain után kezdődött egy nehezített szakasz, amikor a bringút bevitt az erdőbe, ott erdei ösvényen haladtunk, jobbra meredek szakadék lefelé, alattunk egy tó, tiszta vadregény. Olyan meredeken gurultunk lefelé, hogy a kezem fájdult meg a fékezéstől, de már a visszaútra gondoltam, hogy itt fel is kell majd mászni.

Ahogy kiértünk az erdőből, bevallom meghűlt bennem a vér. Egy baromi nagy gáton találtuk magunkat, ami egyben egy hid, és átvisz a Dráva túlpartjára. Hihetetlen volt számomra, azt hittem eltévedtünk. Rámentünk óvatosan, csigalassúsággal a lábunk alatt zubogó vizet részben átengedő gátra, félelmetes volt a döreje, majd a másik oldalon felleltük a jelzőtáblákat megnyugtatásul, hogy jó helyen vagyunk.  Az aggodalmon felül ott volt a szájtátós hegycsúcsokra csodálkozás is. Irreálisan szép volt a látkép, tisztára mint egy giccses festmény. Picit ambivalens és franciás  érzés, ahogy a csúnya vasbeton szerkezet megszelidíti a folyót, ami körül ott magasodnak a közeli és távoli hegyek fokozva hely félelmetes energiáit.

Tekertünk tovább. Ferlachba érve elfogyott a konkrét bicikliút. Itt picit bonyolultabb a közlekedés, kisebb a komfortérzetem, főleg Simi miatt, hiszen ő még kicsi és autók közt bringázunk. De végül nem volt semmi probléma, itt elég jól tolerálják a biciklizőket.

Az út legvége irdatlanul meredek emelkedőre váltott, már csak én tekertem (ez nagyon megy), amikor egy helyi bácsi megállított bennünket, hogy ne itt menjünk, hanem ott lent… és mutatta hol, ott könnyedén begurulhatunk a szurdokhoz, és az emelkedőt sem kell megmászni. Drága ember! Annyira aranyos volt, és valóban szuper tanácsot adott. Ez az út nem volt kitáblázva, de könnyedén eligazodtunk rajta. Bevitt az erdőbe, és 2 km tekerés után ott is voltunk a célban.

Gyors telefon Jocóéknak, induljanak el, mi már beljebb vagyunk. Innét közösen vitt az utunk a túrára.

 

Tscheppaschlucht szurdok

 

A szurdokba szintén ingyen mentünk be, vagyis Karintia kártyával.

A szurdokot végigtúrázva minimálisan ajánlott eljutni a 26 méteres bővizű vízeséshez, ami kb. másfél km-es gyaloglás a kiindulóponttól, majd a vízeséstől további túrákat lehet megtenni.

A túra egészen mesebeli: sziklamélyedések, esőpermet függönyök a sziklafalakról, hasadékok, függőhíd, stégek, létrás, kapaszkodós sziklaszirtek, folyózubogás kíséri végig a gyaloglókat. Több helyen olyan szűk a járat, hogy csak egy személy tud áthaladni, ezeken a helyeken néha várakozni kell, mert elég sok volt az ember, érthetően népszerű a hely.

Alig 300 métert gyalogolva eljutunk egy zubogó forráshoz, ami kristálytiszta vizet áraszt magából, átszeli a gyalogösvényt. A kihelyezett ivótálak eltűntek, bizonyos körök gyűjtőszenvedélyének áldozataként porosodnak ki tudja merre. A „bátorság”, „öröm” és „szerelem” tálkái voltak ezek, ahogy a vésetekből kiderült. Megtöltöttük az ivózsákot és a kulacsokat, majd folytattuk a menetelést a hasadék gyomra felé a karintiai kánikulában. A túra során észnél kell lenni, néhol kicsi gyerekre tényleg vigyázni kell, sőt, nem árt egy minimál állóképesség, hogy teljes értékű legyen az élvezet.

Számunkra a menet úgy 1,5-2 km megmászása után a nagy vízesésénél ért véget. A vízzuhatag több helyen természetes medencében csillapodik le, hogy aztán megszelídült áramlással haladjon tovább valahová messze a köveken és sziklákon át, talán éppen egy víztározó csapdájába.

Érdekes, de rossz szájízű észrevétel, hogy a vízeséshez vezető utolsó függőhídon elhelyezett asszem 16 db nemzet zászlaja között a magyar nem szerepelt.  Nem tudom az okát, (nyilván semmi köze a politikához :P) de nem tetszett. Hevenyészett mozdulattal az olaszból magyart  forgattunk legalább egy fotó erejéig. Csak az illúzió végett.

Volt két vagány suhanc, akik a vízesés alatti medencébe ugráltak a szikláról, miközben bátor és túlzottan higgadt anyjuk fényképezte a vakmerő produkciót. Én jobban szerettem máshová nézni, pedig nem az én kölykeim pattogtak a sziklákon. Hm, vérmérséklet kérdése?

Visszafelé itt-ott kisebb – nagyobb dugóba keveredtünk a szikla hágcsókon, de nem bántuk, hogy húzni kell az időt, jó volt a hely aurája.

A kb. 3 kilométeres túra a bejáratnál végződik, ahol egy kis büfében lehet enni, kávézni, sörözni. Ettünk, ittunk, kávét is ittunk volna, de ehelyett csak egy híg nagyon németes ködszínű lötyit kortyoltunk el, kb. arra jó volt, hogy a következő helyen jobban értékeljük majd a rendes koffeint.

Elváltunk Farkaséktól, akik a nap további részében más programot terveztek, mint mi, este csatlakoztunk egymáshoz újra.

Mi bicóra pattantunk hát újra, hogy megtegyünk a viszafelé irányt Ferlachból Klagenfurta.

Több megállót is beiktattunk, mint idefelé, (a fotózás kedvéért,) elvégre rendkívül attraktív volt a látvány, amit valamilyen módon meg akartunk örökíteni a saját emlékezetünkön kívül is.

Az erőmű előtti faluban elkavartunk, mert hirtelen se bicikliút, se ötlet, hogy merre tovább. Idejövet egyértelműbb volt. Még külön sokkoló volt az a tény, hogy az égen feketedtek az eső és viharfelhők, amin pedig cseppnyit sem kellett volna csodálkoznunk, hiszen minden nap ugyanez volt a koreográfia. Délelőtt szétégünk, délben fulladozunk a melegtől, délutánra eső. Ma dettó. Oké, de jelenleg ugyebár még 17 km-re voltunk a védelmet nyújtó sátortól valahol  Ausztiában Karintia tartományban Ferlach 2-3 kilométeres körzetében. Nah, akkor mindenki nyugodjon le, mert egy fiatal helybéli srác elmagyarázta merre menjünk, hogy az erőműhöz jussunk, és lám-lám, valóban megtaláltuk, nem kell rögtön felidézni a Számkivetett film túlélési tippjeit, megy az nekünk, minden szép!

Ahogy sejthető volt, az R7-es bringaút erdei része kifogott a fiúkon. Persze rajtam nem, ugyanmá, én SIMÁN feltekerek, ha kell, de a szolidaritás leszállított, (és persze hazudok) így hármasban toltuk fel járműveinket, és hagytuk, hogy a fenyves erdő élő ernyőként védjen minket az esőtől, ami közben jócskán megeredt.

Aztán egyre veszettebb esőzés lett belőle, de nem tehettünk mást, tekertünk. A combom már elérte a kritikus fagypontot a pirinyóka kisnaciban, vállam jobban bírta, pedig az is merő lucsok volt, és mindenünkről folyt az eső.

Aztán 10 perc múlva kezdett elállni újra, ez megy itt minden nap. Extra izgalomként Zoli 2x megállt, mert folyton kilazult a pedálja, ez állat! Kalandok a köbön. De szeret minket a Jóisten, mert egy nagy satufékezés, és jobbra kanyar után Zoli már egy bringa szervíz szerelőjével egyezteti, hogy neki nagy szüksége lenne egy csavarhúzóra, mert itt, meg ott meg kellene bütykölni a járgányát. A szaki igencsak segítőkész volt, azonnal hozta a szerszámot, meg valami kenőkét, és pikk-pakk összerakta a módfelett dizájnos, bár kissé hevenyészetten összedobott bicót. Ingyen! Hú, gyerekeeeek, micsoda örömcajgázás lett aztán hazáig! Most képzeld el, hogy eltévedsz, szétver az eső, majdnem szétesik a bringád, aztán egyszer csak meg van az út, kiderül az ég, és megbotlasz egy szerelőben pont amikor kell! Hát mi ez, ha nem égi gondviselés, he?

 

Edáék bringázni indultak másfelé, mi egy jó kis meleg zuhany és étkezést követően starndra mentünk, majd játszóterezni.

 

Klagenfurt

 

 

Este nagy győzködés után beadtam a derekam, és elindultunk mindannyian, Editék és mi Klagenfurtba bicajjal egy késő délutáni csámborgásra a városban. Aggodalmam tárgya az volt, hogy nincs a bicajainkon világítás, veszélyesnek tartom, hogy így tekeregjünk idegen helyen a szürkületben. De végül már nagyon ciki voltam az egész helyzetnek, mert mindenki úgy gondolta, hogy egyértelműen nem probléma, ha nincs világítás, az volt a felém sugárzott vélekedés, hogy kukacoskodó, aggodalmaskodó fúria vagyok, csak akadékoskodok, fölösleges ez a lamentálás. Azt is gondolták, hogy maradjak, ha akarok, ők akkor is mennek. Na, ez már nem tetszett, így én is indultam, rezignáltan tekertem. A bicikliút bicajosok és gyalogosok által forgalmas és kedvelt, a Lendkanal nevő csatorna mentén fut,nagyon, de nem eléggé széles. Viszont akkor is irigylésre méltó. Nem veszem elő újra a „hú, de jó nekik, hogy bringaútjuk van” téma unalomig lerágott csontját, az a lényeg, hogy a 4 km-re levő belváros nagyon andalogva is pár percre van a kempingtől bringával.

Az autóbusz állomás közeli bringatárolóban hagytuk a járgányokat és elindultunk egy sétára, amolyan „ismerkedjünk a várossal nagyvonalakban” jelleggel.

A városban megérint egy kis mediterrános hangulat, sok vidám sétálgató turista a széles utakon, a belváros központi magja teljesen sétálóutcás.

A pályaudvarról rácsodálkozok a 3 templomtoronyra, kimagasodik az épületek fölött, nem kérdéses merre induljunk. Közben kiderül, hogy 2 torony a megyeháza (Landhaus) udvarán álló 2 torony, ami nem templomtorony, de pont úgy néz ki (számomra).

Az Alter Platz és környéke a rengeteg sörözővel, étteremmel, cukrászdával a járdára és utcára telepített asztalaival visszaidézi a nagyobb olasz városok hangulatát. Nem a kis Toszkán városokét, áh, ahhoz ez azért túl osztrák, de kifejezetten felvillanyozó, üde, színes, vidám és fiatal az aurája.

 

És akkor most nem a Neue Platzról beszéltem.

 

Neue Platz

 

A gugliban a Klagenfurt látnivalókra keresve az az első és kötelező látnivaló. Nos, a fentebb említett üde, színes és mediterrános, meg más ilyen csöpögős közhelyhalmazat erre nem érvényes. A tér hatalmas, és üres. Mármint a népsűrűség minimális a téren.

Sárkány-kút

Egyértelműen ez uralja a teret, (lásd fenti képen, ahol csoportképet állunk) nagyon büszkék rá a klagenfurtiak, mert ez a jelképük és nagy nevezetességük.

A nagy sárkányt 1590-ben készítette az alkotó, de a város címerében a sárkány már sokkal korábban is szerepelt. Tök ambivalens számomra, amikor annak az emlékét vésik kőbe, ami sötét és félelmetes hiedelem a hely mondavilágában. Ugyanis a Klagen a panasz szóból eredőzik, ami arra utal, hogy réges-régen a város helyén levő mocsárvilágban egy sárkány lakott és aggresszorkodott az emberek felett. Hát innét ez a nagy sárkány kultusz. A sárkánnyal szemben áll Hercules szobra, fura kicsit, némely ponton félreérthető karmokkal díszített kőruhájában, amivel gondolom erejét hivatott demonstrálni, de nekem hosszasan kellett nézni, hogy megértsem melyik testrész mit „takar”.

A sárkány monumentális valóban, egy tömbből faragta a szobrász. Várj csak, kikeresem ki volt a művész: Ulrich Vogelsang. Megemlítem, bár bevallom, közben elfelejtettem. Mondjuk ezzel megint csak azt bizonyítom, hogy mennyire kár belém a kultúra.

A fentebb említett szobrokkal szemben a tér másik oldalán Mária-Terézia tekint méltóságteljesen a másik oldalon álló Városházára.

A klasszicista palota kifejezetten jól mutat a téren, igencsak illik a klasszikus tekintélyt parancsoló hely hangulatához.

 

Továbbsétáltunk a reneszánsz Tartományi ház udvarán át a belső utcákba. A Landhaus udvara árnyékában pár étterem, állítólag az árkádos téren szabadtéri színielőadásokat rendeznek.

Kiérve az Alter Platzra rögtön megsimogat a fentebb ecsetelt mediterrános feeling, itt, és az ebből nyíló szűkebb – szélesebb sétáló vagy félig sétáló utcákban jól esik az andalgás az árnyékot adó falak között.

Mai sétánkba ennyi fért bele, tényleg izgultam már a sötétedés miatt, így mi visszaindultunk a fiúkkal. Farkasék még maradtak, nekik ez az utolsó estéjük, nem sietnek, valamint világítás is van a bicajukon, ugyebár.

 

6.nap

 

Oldtimer múzeum, Villach; Maria Wörth

 

Érzékeny és könnyes búcsút veszünk Editéktől. Sajnos ők csak máig maradtak, aminek senki nem örül, sem mi, sem pedig ők. Míg ők pakolásznak, én nézni sem bírom, így autó, és irány Villach, a rég kinézett olds mobile gyűjtemény egy múzeumban.

 

Oldtimer múzeum – Villach

 

 

A múzeumba a belépés ingyenes a kártyánkkal, már megszoktuk ezt a kényelmet.

Az épület hamar megvan, Villack külvárosában található, 25 km-t jöttünk autópályán és már itt is van. Nincs nagy forgalom, a múzeum jelenleg látogató mentes, közben még jön pár vendég, de nem nagy a forgalom.

A gyűjtemény hatalmas. Túl hatalmas. Túl zsúfolt. Nem vagyok egy fikázós típus, most sem teszem, hiszen dícséretes ez a szenvedély, ahogy a tulajdonos próbál minél több járművet kiállítani és megmutatni, de nem kellene ezt mindenáron erőltetni.

Van itt az autók között BMW Isetta 300, a kis bumszli, BMW R69S oldalkocsis motorkerékpár, hogy csak a legérdekesebbeket említsem, és biciklik dögivel. Meg rádiók, órák, lemezjátszók, és minden, ami a bolhapiacon fellelhető.

Asszem még eddig a pontig elfogadható. A többi már inkább szomorú és ciki.

Ugyanis ez a sok holmi sajnos nagyon gagyi módon volt így összehányva. Amikor a minőség már nem éri utol  a gyüjtőfóbiát, a szenvedély csupán a megszerzés ténye, de az érték megőrzése már kevésbé.

Egy-két tényleg különleges darabot leszámítva minden koszos, poros, rozsdás, szétmállot. Repedt bőrök, kifakult színek. Restaurálni, renoválni kellene, tisztán tartani, megóvni. Így olyan volt mintha egy különlegesebb bolhapiacon nézelődnék. Picit elszomorító volt, de azért nem vettem ám ennyire komolyan, a fiúk egy csomó marhára izgi dolgot láttak, végülis azért mentünk oda.

 

Villach

 

Huh, ez csúcs! Aki erre jár, ezt ne hagyja ki. Nekem nagyon tetszett a városból ez kis érintő, amit vettünk. Ha azt írtam Klagenfurtól, hogy mediterrános, na, akkor Villach tényleg mediterrán!

A Gerlitzerről már pár napja láttuk felülnézetből. A Dráva folyik át a városon, az átívelő virágokkal díszített hidak az életteli és friss belváros közepébe szippantanak be. EZ jut eszembe róla: friss és üde.

Kimentünk a parkolódíj övezeten kívülre, ahol 2 órát ingyen állhatunk. A belvárostól 10 perc séta távolság, szóval megéri.

Befelé andalogva először az újgótikus  St. Nicholas templomba botlottunk a Dráva parton, ami előtt St. Ferenc szobra áll egy kis téren, mellette pár kávézó felette a Dráván túl a belváros üvölt, hogy gyere csak beljebb. 

A széles sétálóutca és környező utcák full tömve vannak turistákkal. Egy sarkon befordulva termelői piac, nem túl nagy, de mégis. A piacok nagy életet csinálnak, szeretek itt andalogni.

Megközelítjük a gótikus St Jakab templomot, aminek először a híres tornyába mászunk fel. Belépőt itt is kártyára váltjuk, és megmásszuk a 122 lépcsőfokot, hogy madártávlatból vethessünk egy pillantást Villachra. Éppen dél van, alattunk a harang szól, de nem süketülünk meg tőle.

Katedrálisba is bekukkantunk, nagyon szemrevaló gótikus templom, kár lett volna kihagyni.

A belváros legcukibb cukrászdájába ülünk be sütire, annyira gyönyörű a kínálat, azt nem lehet kihagyni.

Süti után befekszünk a vársháza előtti téren kirakott nyugágyak egyikébe, majd kiülünk a Dráva partra egy szendviccsel a kezünkben, lógatjuk a lábunkat, hűsölünk a fák árnyékában, nehéz elindulni, marasztaló ereje van a helynek.

 

 

Visszaautózunk a kempingbe, majd strandolni indulunk immáron hármasban. Én is beúsztam a fiúkkal a kis szigetre, hogy közelről nézzem meg a fejes ugró variációkat.

 

Maria Wörth

 

Kerékpárral vágunk neki, nem aggódunk, tudjuk, hogy közel van. A kiépített bicikliúton kényelmes a haladás, leszámítva a kis szakaszt Reifnitz és Maria Wörth között, ahol keskeny lesz a járda és forgalmas az út, de a hazai viszonyok között idomított kerékpáros ezt nem veszi zokon.

A szűk 15 km letekerése során több kilátóponton megmutatja magát a félsziget és rajta álló templomok tornya.

A 12-13. században sziget volt még ez a ma már félsziget. A rajta álló zarándoktemplomról nevezték el a Wörthi-tavat, tehát méltán érdemes egy pillantásra.

Minden út a zarándoktemplom kertjéhez vezet. Mellette áll közvetlenül a kis román kápolna, kovácsoltvas kerítés veszi körbe, oda is bekukkantunk, körbesétáljuk, majd felmegyünk a templomhoz. Szépen gondozott kert veszi körül, előtte déli oldalon temető, kovácsoltvas, egységes stílusú fejfák, kis sírhantok, nyugalmas, éppen ahogy egy temetőhöz illik.

A késő gótikus templom kívülről jobban megragad, belülről a szokásos fehér falak, arannyal túldíszített oltár, jelentős méretű orgona.

A kertben kiállított harangon a BÉKE szó sok-sok nyelvre lefordítva, megkeressük a magyart. Tudtátok, hogy a magyarra leginkább a baszk nyelvű BAKE  szó hasonlít?

 

Ittunk egy méregdrága jegeskávét és fagyiztunk, majd egy Billa bevásárlással megszakítva a hazatekerést otthon nekifogtam a vacsifőzésnek.

A szabadban rezsón főzött paprikás krumplinak nincs párja, próbáljátok csak ki!

 

Este nagy kulturtörténeti esemény szem-, de főleg fültanúi lehettünk, ugyanis meglátogatta a kis üdülőövezetet a híres-nevezetes Concita Würst néhány kevésbé kérdéses identitású osztrák énekessel együtt, úgy hirdetve az eseményt: Star Naght. Az osztrák 1 adta a koncertet. Besétáltunk mi is a futóversenyek hangulatát idéző kordonon és kapun keresztül a helyszínre, ahol óriás kivetítőn követhettük az eseményeket. 2 estés volt a kaland, ma főpróba, holnap meg a premier. A szakállas nő egyelőre nem jött, egyéb sztár dalolt szépen, németül, könnyfakasztó érzelmesen. Nem igazán szerettünk volna sokat ácsorogni ott, és hallgatni a helyi Vastag Tamást, bevallom nekem már a magyar variáns sem a kedvencem, jobban vonzott a játszótér.

A kempingben is koncert volt, 2 srác adta gitárral és dobbal, az jobban tetszett. Éjszaka nehezebben ment az elalvás, túl sok volt a zaj, pörgött a hétvége, hiába a meghirdetett csendes családi kemping, ahol este 11 után egy mukk se, mert kitoloncolnak. Áh, ez nem volt komolyan véve, legalábbis ma este nem.

 

Most egy kis szünet következik, a terjedelem már megint túl nagy, nem bírja a blog ezt a szómenést, amit megint elkövetek. Igyatok egy kávét, aztán itt folytatódik és fejeződik be az irományom:

http://empirke.blog.hu/2014/08/16/ausztria_karintia_worthi-to_folytatas

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.