Provence 5. rész

 

Bármennyire is húzom az időt és próbálom elnyújtani az utazás emlékeit legalább itt a blogban, be kell látnom, hogy le kell zárnom ezt a történetet, mert nem állíthatom meg az időt, így van ez rendjén, elengedem ezt az emléket, a lényege úgyis bennem marad. Na, belevágok.

 

10.nap (utolsó előtti)

 

Ez a nap olyan volt, mint egy év közbeni vasárnap. Hétvége az még, sokáig alhatunk, nem olvasok céges e-maileket, de már össze kell pakolni a gyerek tornacuccát jövő hétre, el kell vasalni az ingeket holnapra, és akár akarom, akár sem, jönnek a munkahelyi gondolatok: határidők, megbeszélések, aktuális feladatok, stb. Szóval pihenés, de már nem ugyanaz.

Kicsit melankólikusabb a hangulatom reggel, mint illene, de hamar összeszedem magam, mert a mai nap ígérete egyáltalán nem egy lecsengős “utolsó nap Provence-ban”, hanem ízig-vérig az a vidék, amiért idejöttünk.

Indulás előtt vezetőink felhívták a figyelmet, hogy a nők térdet takaró szoknyát és vállkendőt hozzanak magukkal, a férfiak szintén hosszabb nadrággal készüljenek, mert kolostor is lesz. Igaz, hogy 43,6 fok van, de beöltözünk, ha kell, ezen nem múlik semmi! 11:30 - hé, indulunk!

 

Village les Bories

 

Pár útitársunk talán úgy érezheti (joggal), hogy intenzívebb állóképességi edzéstervvel kellett volna készülnie az útra. Nekem viszont, lévén emberfeletti fizikai és mentális kondícióm, alig kottyant meg a kb. 2 km-es hullámos Zalai dombságra emlékeztető terepviszonyokkal megáldott gyalogút a célállomásig. Így csak kissé izzadtam, kis trikómat Bruce Willis is megirigyelhette volna a Die Hard forgatása alatt. No, de ki mondta, hogy ez itt most amolyan angolkisasszonyok teadélutánja lesz? Senki! Ez kérem a középkori francia paraszti lét demonstrációja. Éppen ilyen melegben, éppen ezeken az utakon, éppen ilyen elcsigázottan tették meg nap mint nap ugyanezt az utat! Szerintem szekéren meg lovon. Kabócák által adott koncert kíséretében, buja mediterrán növényzettel benőtt magasra rakott szürke kőkerítések díszletében gyalogoltunk a múzeum falu irányába. Az útvonal itt-ott hasonlított akár a badacsonyi borvidék utcáihoz, vagy a Szentgyörgyvári hegy panorámás szakaszaihoz, ami Bagolára visz át. Szóval nem volt idegen fíling, de mégis izgalmas, valami teljesen más. Ne nézzetek hülyének, de nekem futhatnékom támadt. Legszívesebben ellódultam volna, és meg sem állok a faluig, olyan energia felhalmozódásom lett. Nektek nincs ilyen soha? Helyette Zoli nyakába ugrottam, jól megölelgettem, hogy ő is érezze az erőt. Mert az erő velem van!

Villages les Bories egy bronzkorban is létező település, amit többször átépítettek, jelenlegi struktúrája középkori, talán 18. századi. A falu épületei méhkas szerű süveg formájú kőházak, amik habarcs nélkül lettek összeállítva.

Az 5 EUR belépőért cserébe láthattunk egy irdatlanul kövér és lusta macskát a pénztárgép mellett kiterülve, első blikkre azt hittem nem él, semmire nem reagált, aztán megnyugodtam, hogy csupán egy tunya naplopó Garfield koppintás szürkében. Jót tenne neki egy kutya személyi edző.

Valamint betekinthettünk a Luberon környéki középkori paraszti élet szépségeibe.

A kőházak nagyon takaros rendben állnak egymás mellett, bepillantást adnak a korabeli állattartás, főzés, sütés ténykedésébe, minden azt érzékelteti, hogy komoly mezőgazdasági élet zajlott itt anno. Van itt lakóház, istálló, csűr, sütöde, szerszámok, edények, eszközök. Az épületek előtt kicsi kőkerítés, előtte kőudvar. Csilla talált kőlegót, megépült a kis kővár. Köröskörül olajfák, meg zizegő délies növényzet, de nem tudom mik, mert nem vagyok egy botanikus. (sem)

Simi bebújt, bemászott mindenhová, néha be sem fért felnőtt, mert az ajtók kutya magasságúak voltak. Mondjuk volt egy-két elvetemült velünk utazó, aki Simivel azonos mértékű kíváncsisággal, de 2x akkora mérettel rendelkezik, de ő is megoldotta.

Azok, akik el vannak látva egy hangyakörömnyi fantáziával, simán láthatták maguk előtt hogyan éltek itt ezek a középkori francia mezőgazdászok Provence közepén.

 

Abbeye de Senanque

Aki valaha fogott a kezébe francia útikönyvet, vagy egyszerűen ráguglizott franciaországi képekre, 100%, hogy a címlapon, vagy legalábbis főhelyen, de minimum az első találatok egyikében a kolostor képe jelenik meg. Nem véletlenül.

Buszozva a kolostorhoz visszaidéződött bennem gyerekkorom első hullámvasutazásos élménye a vidámparkban. Fel a dombra, le a mélybe, enyhén dőlve balra, majd rögtön jobbra, kellene az 5 pontos biztonsági öv. Mindenki sikítozik, de neeeem, nem az útvonal vezetés izgalma miatt, sokkal inkább a látvány, ami a busz bal oldalán letekintve a völgyben előbukkanik.

Ott áll a kissé viharvert szürke apátság, beborítva napsugarakkal, enyhén misztifikálva párafelhőkkel, körülölelve a természettel, így, az egész egy egység. A teljesség. Döbbenetesen hatásos élőben is, nem csak a képeslapokon.

Ciszterci apátság, kb. az 1100-as években alakult. Voltak jó napjai, amikor gazdag volt, termelt, sok-sok embert foglalkoztatott, de aztán jött a hányatott sorsú történelme, amibe nagy mélységekig jobb, ha nem megyek bele, tudvalevőleg az ismereteim kevéssé intenzívek, azt meg nem akarom, hogy kiábránduljatok belőlem. Kolostorunk tehát átélt szépet és csúnyát az ezer éves történelme során, hugenották kifosztották, francia forradalom idején államosították a földjeit, magánszemélyeknek eladták, majd újra szerzeteseké lett. Így ma is egy élő kolostor lehet.

Az apátság előtt gyönyörű szép levendula mező terül el, szemből nézve olyan, mintha lila színű tengerben állna egy kolostor sziget. Levendula termesztéssel és méz készítéssel foglalkoznak itt ma is, azt nem tudom, hogy a szerzetesek, vagy a személyzet.

A kolostorba nem sikerült csoportos jeggyel bemenni, ellenben egyénileg idegenvezetéssel igen. Így mindenki megvette 7 EUR-ért a belépőt és kapott hozzá egy francia nyelvű humán kalauzt. Jaj, Istenem! Egy bizonyos pontig tolerálom, kompenzálok, beszél, hallgatom, közben nézelődök. Aztán, amikor bent vagyunk 40-en egy kis helységben, ahol marhára nem tudok semmit nézni, csak a falat, meg max. 1 üvegszekrényben szürke tökegyforma nemtudommilyen alkalmatosságokat, aztán az értők nézik amit kell és bólogatnak, de én úgy érzem magam mint egy földönkívüli, akkor hamarosan röhögnöm kell, legkisebb mértékben sem úrinősen sajnos, aztán jön a harmadik fázis, amikor elkezdek megzizzenni, türelmetlen leszek és durcás. Olyan hülyének érzem magam. Ezt teszi, ha nem értem a nyelvet. Kirekesztett leszek, komplexusos, és baromi pipa.

Így a kolostor termeiben sétálgatva sajnos nagyjából sejtettem csak, hogy esetleg az étkezőben lehetünk, vagy a bálteremben (haha), nagy volt minden, irtó vastag falak, román stílusjegyek, sárgás-szürke színek és kő. Egyszerűség és nagy üres terek voltak itt egy-két vas korláttal, rúddal, amik szolgálták a célt, de azt nem tudom, hogy mit. Pusmogni sem nagyon mertünk, mert rajtunk kívül mindenki komolyan bólogatott, mi meg néztünk oda, ahová éppen mindenki. Ha jól figyeltük a fejek mozgását, akkor azt a látszatot sikerült kelteni, hogy tudjuk miről van szó. Tiszta energialeszívás. Én nem igazán láttam meg ebben a szépséget, mert a legcsekélyebb mértéknél is enyhébben voltam fogékony rá ebben a lelkiállapotban. Mentem mindenki után mint egy birka, és vártam, hogy kimenjünk újra a falakon kívülre. A csaj irtó hosszan beszélt több helyen, így időpocsékolás volt bejönni. De persze percig nem bánom, hogy bejöttünk, mert látni kell, ha már ott vagyunk, nem szabad kihagyni! Csak azon méltatlankodom, hogy miért kell ráerőltetni mindenkire a francia nyelvű végeláthatatlan és vontatott idegenvezetést.

Eljutottunk a templomba, ahová csak néma csendben szabad belépni, kisebb csoportokban. Amíg bent volt ez előző osztag, addig mi katonás rendben várakoztunk.

A templomban végre leülhettem. Ahogy említettem, végletekig leszívott a kolostor többi része, fárasztóbb volt mint a karácsonyi bevásárlás a plázában.

A templom belseje abszolút díszítés mentes, a ciszterciták tagadják a képek és szobrok létjogosultságát. Talán pont emiatt feltűnik a harmonikus román építészeti környezetben az egy db.  Mária szobor.

A kerengőben szintén van egy ördögfej ábrázolás, de aztán ennyi. Vagy volt még egyéb dísz is? Ki emlékszik? A kerengőben kicsit szabadon lettünk engedve, de előtte egy “gondolkodó teremben” még nézhettük és hallgathattuk az egyébként csinos francia lányt, aki az esztétikai erősségei ellenére is (ami engem tök hidegen hagyott) roppant módon untatott bennünket.

A kolostorban működik egy szuvenír bolt, ahol egészen jó dolgokat lehet venni, szappanok, levendulából készült mindenféle, nyakláncok, karkötők, naplók, noteszek, jó stílusban, tényleg szép.

A kolostor már üzleti lábakon áll, 30EUR/nap díjért csendet és nyugalmat lehet vásárolni a kolostor falai között. Max. 8 napig maradhat itt a látogató, csatlakozhat a ciszterci szerzetesekhez az étkezésekkor, együtt dolgozhat velük a kolostorban, elmélyülhet, megtisztulhat.

Ez a hely annyira, de annyira überfenomenálisan csodaszép! Egyszerűség, misztikum, béke és szépség. Csodás a kisugárzása, főleg kívülről nézve.

 

Roussillon és az Okkervölgy

 

 

Roussillon szintén dobogós helyen végzett idei nyaralásunkon, ismét kaptam természetet, történelmet, kis kultúrát, nyüzsgő, élő kisvárost. A városka egy okkersárga természeti gerincen terül el, a valaha működő okkerkő bánya ma már nem üzemel, betiltották a kitermelést, hogy ezzel megvédjék a helyet a pusztulástól.

 

Okkervölgy:

 

 

Elsőként hát az okkervölgyet vettük célba. Jankóék már jó előre felhívták a figyelmet, hogy strandpapucsot hozzunk, vagy gumicsizmát, mert itt a sárga por mindent megfog. A busz parkolóban volt is kellemes kis kerti csap, meg nagy mértékkel kisebb kellemességű WC, visszafelé jól fog jönni mindkettő.

 

 

Az okkervölgy egy látogatható természeti park, kialakított túra útvonalakkal. Mi és Márti a hosszabbat választottuk, azt is körbesétáltuk 20 perc alatt fotózással együtt. Nagyon érdekes alakzatokat formált a természet a sárgás narancspirosas színű kövekből, tiszta vadnyugat. A sötétzöld növényzet vad kontrasztban áll ezekkel a fura égett csipketerítő formájú vörös, barna, narancsos árnyalatú kő kitüremkedésekkel, megint egy sosem látott, és nem is várt arcát mutatják Provence-nak.

 

Roussillon

 

Lábmosás, WC látogatás, majd komplett fertőtlenítés után besétáltunk a városba. A bányászat betiltása után a falu fő bevételi forrása a turizmus lett. Az egy négyzetméterre jutó turisták számából következtetve nem megy rosszul nekik.

Szétvált a csapat, mindenki egyénileg vetette be magát ebbe a rendkívüli módon bájos városkába. Egy széles hídon átkelve elértük a történelmi város szélét, ahol megálltunk pár percre, hogy levendula fagyit vegyünk. Pontosabban csak Zoli választotta a bugyi színű szappanillatú nyalni valót (höhö), mi Simivel maradtunk a hagyományosabb vonal mentén. A levendula fagyi ehető, semmi baj nincs az ízével, de én jobban szeretem, ha nem szagolom. Pedig a levendula illat oké amúgy, na de enni? Hm, nekem furi. Azt viszont felfedeztem, hogy a számmal és a nyelvemmel is érzem az illatot. Jaja, bizony. Orrot befogva is szappan illata van.

A város módfelett impozáns. Látni kell. Sétálni kell a labirintus utcákban, fel kell mászni a panoráma kilátóhoz a harangtoronynál, le kell nézni a kicsit távolabbi okkervölgyre, ahol korábban túráztunk, be kell fogadni a színes régi épületek látványát az okker homlokzatokkal, piros cseréptetőkkel, andalogni kell a szűk középkori sikátorokban. Csodásak itt a színek, az árnyalatok, finoman váltakoznak világossárgától a sötétpirosig, a növényzet meg sárgásbarnától a méregzöldig.

Beültünk egy kis kávézóba a legszebb téren, bámultuk az embereket és úgy egyáltalán a helyet. Töltőre tettük magunkat pár percre egy kávéval a kezünkben, mielőtt indulunk tovább.

Ez a város tényleg olyan, mint egy festmény. Látni kell!

Gordes

 

Gordes szerintem első pillantásra a legszebb! Az oda vezető autóúttól kb. 500 m-re vág fejbe a látvány, de olyan erősen, hogy elfelejtesz levegőt venni. Szerintem mindenki itt készítette a legjobb fotóit az úton, és minimum facebook borítókép vagy képernyővédő lett belőle. Nagyon emlékeztetett engem Soranora (Toszkána) ez a panoráma.

A város rettentően felkapott, sok hírességnek van itt ingatlanja, Franciaország egyik legszebb faluja között tartják számon maguk a franciák is. Ebből asszem egyenesen arányosítható, hogy veszettül drága.

Csak úgy mellékesen, a Bor, mámor, Provence több jelenete is itt játszódik, a körforgalmában köröz Russel Crowe a kicsike kocsiján, az elég jellemző jelenet.

Nos, mi is megszemléltük közelebbről ezt a kis mesefalut.

Római kori település, nagyon vigyáznak a történelmi hangulatra. Csakis kőkerítés állhat a kőből épült épületek mellett, terrakotta cserép fedheti a házakat, valamint a kábelek kizárólag föld alatt mehetnek (telefon, elektromos), ezzel is megtartva a középkorias hatást.

A filmből ismert kis körforgalom tulajdonképpen a pirinyóka település központja. Közelében áll a 10. század körüli vára, amit reneszánsz stílusban átépítettek, Vasarely munkája is benne van a felújításban.

Bejártuk a falu minden négyzetcentiméterét viszonylag rövid idő alatt, (1,5 óra kb). Sikátoros, kopott utcaköves szűk labirintusok itt is, de persze semmi nem sík. Lejt és emelkedik. Feltűnnek a gyönyörű régi ajtók a lapos kőből álló falakon, tényleg igencsak egységes a látvány. Az egyik oldalon tökéletes panoráma tárul elénk abba az irányba nézve, ahonnét idejövet fotóztunk. Így is csodaszép, bár a városra nézve azért messze attraktívabb volt a kép.

Volt még időnk, szerettünk volna egy vacsira beülni valahová. Kicsi hely, de felkapott, ennek ellenére kevés vendéglátó egység üzemel. De nagy-nagy szerencsénkre végül sikerült megtalálnunk szerintem a legjobb helyet a városban. Itt is előadtuk a “Szeretnénk rendelni, de nagyon sietünk” című színdarabot, amelyben mi, a sietős magyar turisták enni és inni óhajtunk, de lóhalálában, nyomban fizetünk és rohanunk tovább, mert dolgunk van, miközben a személyzet vagy lesajnáló fölénnyel vagy derűs értetlenséggel, esetleg félkegyelműeknek kijáró elnéző kedvességgel veszi ezt tudomásul.

Kértünk egy sajttálat, egy kancsó rozét, Siminek üdítőt. Jujj, de finom volt! Hmmmm, és az a bor! Hihetetlenül jókedvűek és viccesek lettünk, őrülten szerelmesek, és jócskán okosak. Tánclépésben igyekeztünk a találkapontra, hogy bevackoljuk magunkat a buszba, ami elrepít bennünket a kempingbe, ahol eltöltjük nyaralásunk utolsó éjszakáját.

 

 

Az éjszakáról is meg kell emlékeznem. Zsófinak ma volt a szülinapja, ő is ezen a héten lett éppen 10 esztendős, mint Simi. Zsófink is kapott koncertet Tomitól és Szabitól, tortát a szüleitől, köszöntést a nagy létszámú útitársaktól. Amolyan magyaros, nagy hangú dímon-dánom hangulat kezdett kibontakozni szempillantás alatt, amit csírájában fojtott el a fúriaként érkező, máskor az arcára mosolyt erőltető camping főnöknő.

Hangosak vagyunk, ez tarthatatlan. Itt a munkás osztály most alszik a sátrakban, holnap munkába mennek a dolgos emberek, itt nem lehet hangosan nevetni, énekelni, jókedvűsködni. Ne kalandozzunk itt, mert nem és kész! Jah, hogy itt szülinap van? Nem érdekli. Ez egy csendes camping, némasági fogadalom nélkül soha többé nem tehetjük be ide a lábunkat.

De most komolyan! Másnap reggel határozottan felfigyeltünk rá, hogy egy idősebb korosztályú camping lakó hölgy ezt kommunikálta a személyzetnek: “Elmennek ezek a magyarok? Ó, micsoda megkönnyebbülés! Újra csend költözik e meghitt helyre”. Pedig mi nem is… De most tényleg! Komolyan nem értem. Ki hangoskodott? Mondja meg! Ez nem állapot, gyerekek! Aki rosszalkodott, azonnal menjen gyónni. Így nem lehet, hogy rossz hírünket kelti szerteszéjjel Európában.

 

11. nap

 

Érzékeny búcsút vettünk a kempingtől, nem jó erről írni. Bepakoltunk, majd 10-kor elindultunk, de előtte még csaptunk egy bevásárlást egy Marche-ban, hogy megvegyük az elmaradt ajándékokat, sajtokat, borokat, stb.

 

Monaco

 

Második találkozásom Monaco-val. 9 órát töltünk itt el hagyományosan, ennek prózai oka, hogy a sofőröknek ill. a busznak ennyi pihenő idő szükséges, mielőtt tovább indulhatunk haza.

Így kénytelenek vagyunk 9 órát időzni a gazdagság és luxus európai fellegvárában, ami nem is annyira nehéz feladat, mint ahogy hangzik.

Monaco-ról mindenki tud valamit, vagy sokat. Mindenki hallott róla, általában mindenki vágyik is oda.

A pici városállam a világ 2. legkisebb országa, de lakói vannak ám dögivel, a legsűrűbben lakott állam. Legalábbis papíron. Megvan annak a jó oka! Adóparadicsom, igazi kánaán, itt nincs jövedelemadó, egyéb adók is alacsonyak, szóval igazán kifizetődő itt állampolgárnak lenni, vagy itteni székhellyel vállalkozásba kezdeni. E kiváltságos elit réteg, aki élvezi az adómentességet, nem aggódik többnyire, hogy negatív változás fog bekövetkezni, hiszen (sejtésem szerint) valamilyen különös oknál fogva maga is döntéshozó a kérdésben.

Független hercegség, alkotmányos monarchia, bár a függetlensége fölött azért van némi francia befolyás.

A buszok számára kialakított parkolóból belifteztünk Monte Carlo-ba. Monte Carlo Monaco egy kerülete (az 5-ből), itt jöttünk mentünk többnyire, szerintem másikban nem voltunk. Vagy igen?

Nagyon durván sok a turista! Tulajdonképpen ezennel keretet kapott idei utunk. Rivérától a riviéráig. Cannes és Monte Carlo. Az első részben már kifejtettem a magam módján a pompázatos világgal kapcsolatos benyomásaimat. Itt nem teszem meg, mert itt is ugyanolyan minden, csak unnátok. Elmesélem milyen volt nekem Monte Carlo.

A lökdösődő embermaszlaggal elárasztott kirakodó vásáros utcákról egyszer csak kivetett minket a tömeg a hercegi palota elé. Ott ritkult a tumultus némileg. A palota előtt díszegyenruhás őrök, de semmi egyéb nagy védelem. Egész közelről lehet szemlélni a helyet. A hercegi vár épülete szép, nekem tetszik, főleg ha számításba veszem a kontrasztot a város (ország) egyéb helyeinek építészetével. Zsúfolt, magasba nyúló, modern hatású szállodák és lakóépületek, kicsi a hely a rengeteg embernek, ezért magasra építkeznek. Így a palota és a tér igazi kuriózum. Az az érzésem támadt, hogy az államfő nem is itt lakik. Vagy ha igen, akkor másik épületszárnyban. Az épület előtt állt egy Toyota Prius, 001-es rendszámmal. Persze nem én szúrtam ki, gondolhatod. A két hímnemű hozzátartozómnak viszont ez volt az első felfedezése a téren. Lehet, hogy ilyennel jár a herceg? Megvan a közös pont az uralkodóval, máris szimpatikus lett. :P Mutatós a panoráma a tér mindegyik sarkából. Egyik oldalról belátni az egész országot, a luxus yachtokkal a kikötőben, az épületeket felkúszva a sziklákra, a soktíz emeletes szállodákat. Másik oldalon régi ágyúk, katonai eszközök, Siminek tetszett, mert fel lehetett mászni rájuk.

A palotától egy szépen gondozott parkosított lépcsősétány (botanikus kert) mentén lementünk a kikötőbe. Ott aztán minden van! Ehetsz, ihatsz, játszhatsz. Vidámpark felnőttnek, gyereknek egyaránt. Menő hajók kikötve, zene, hangzavar, hajókürt. Minden! Csak csend nincs. Nah, az aztán nincs.

A mindenbe ugyebár beletartozik egy magyar pavilon lángossal, magyar srácokkal. A fiúk itt visznek egy lángossütőt, (persze mást is lehet kapni náluk, pl. kávét, de az konkrétan ihatatlan volt). Szerintem a fentebb említett, Magyarországinál kedvezőbb adózási rendszer sem volt hátrány, hogy éppen Monacot válasszák lángossütő helyül, de én szeretném értékelni azért, hogy ide is elhozzák a magyart. Magyarul is volt kiírva, így: LÁNGOS. Nagyon király.

Aztán séta tovább. Itt nem lehet csúnyaság, minden meg van csinálva szépre. Csillog is az egész ország, káprázik a szemem. Nem emlékszem ilyenre konkrétan, de a fiúk most ütik itt a fejemet, hogy azonnal írjam meg, hogy a legnagyobb élmény Monacoban, ahogy 3 cm-ről és több km-ről is ugyanolyan szépen tud zengeni a Ferrari kipufogója. És ez a hanghatás ér kb. 5 percenként. Meg Bugatti, Rolls-Roys, Porche dallamok. Szóval sok-sok nagy élmény volt, hirtelen nem is tudok visszaemlékezni már. :)

Jövés-menés közben természetesen útba ejtettük a hírességek lábnyomait. Puskás Ferencnek alig volt nagyobb lába, mint Siminek most. :)

Következett a strandolás. Huh, de régen strandoltunk tengerben. Még a riviérán, emlékszel? És most újra itt vagyunk a riviérán, menjünk hát sós vízbe pancsolni. Leterítettük törölközőinket a kényelmetlen kavicsos semmi árnyékos strandon, és strandoltunk. (Be a vízbe, ki a vízből. Szomjas vagyok, kérsz kólát? Kérek. Be a vízbe. Apa gyere! Jó, megyek. Ki a vízből. Szomjas vagyok. Igyunk kávét, mert elalszom. Anyaa, nem fürdünk még? Nem, öltözz fel! Éhes vagyok! Jó, együnk!)

Fürdőzés után beülés valahová. Többen letelepedtünk egy helyre, ahol ittunk ezt-azt, a WC-ben a fiúk átöltöztek hosszú gatyára (kaszinó okán, később írom), és lóbáltuk a lábunkat, hogy teljen az idő. Zolim kiselőadásokat tartott, Németh Zoli poénjain röhögtünk, Tibinek több sport sztorija is van, mi lányok pedig sokat tudunk beszélni. Ez volt a helyen. Többek között.

Valaki szólt, hogy éhesek a halak. Tűrhetetlen! Gyorsan vittük az abrakot a tengerhez, és megetettük a piranjákat, mielőtt a strandolókra vetik magukat éhségükben. Micsoda? Hogy nem piranják voltak? (Piranha? Na jó, de érted, nem?) És hogy nem abrakoljuk a halakat? Na, most komolyan azt hiszed, hogy zoológus vagyok? Nem kérlek alássan. De az bizonyos, hogy ott vannak azok a halak a kikötőben, és úgy ugranak egy falat kenyérre, mint delfinek a hullahopp karikába. Amikor Monte Carloban járok, mindig megetetem a halakat. Így szoktam, érted?

Sétálgatás, menő kocsik, hajtűkanyar, aluljáró, F1-es hírneves helyek.

Kaszinó látogatás előtt megtekintettük a híres nevezetes Grand Casino botanikus kertjét. Erről vagy jót, vagy semmit. Tetszik, szeretem. Jó itt lenni. A kerten átsétáltunk, megcsodáltuk az egzotikus növényeket, ami valóban rendkívül sokszínű és gyönyörűen gondozott, majd gátugrással leküzdöttük a “világ egy terére eső legtöbb szökőkút” akadálypályát, ami annyira pazar, hogy szerintem 50 képet ellőttünk minimum.

A fiúk szépen hosszúnadrágot öltöttek magukra, a tapasztaltabbak a szandit/papucsot zárt NEM sportcipőre cserélték, a nők jók voltak úgy, ahogy idevetődtek, izgalmas a dress code, feltétlenül betartandó, majd vártuk a pillanatot, hogy beléphessünk a Kaszinóba.

Előtte azért szemlélődtünk, felmértük mi errefelé az etikett. Aki még nem volt itt, az próbálja meg elképzelni maga előtt, ahogy a túl szexi nagyestélyis lányok, nők, hölgyek, dámák és primadonnák hasukat behúzva 44,2 cm-es sarkon billegnek a bejárat felé, nem mindig férfival. Én úgy emlékszem, hogy általában nincs velük hímnemű. Ez mindjárt felveti benned a gyanút, hogy nem biztos, hogy szórakozni megy, ugye? Nos, igen. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Olyan mai divat szerinti szépségek, igazi korszakideálok. Így 50 méterről szemlélve. Nem normálisan reagáltam megint. Semmilyen irigységet nem tudtam felfedezni magamban, ahogy normális lenne, ellenben borzasztóan szántam őket a rájuk tapadt álarcuk miatt. Nem kussol a bennem élő szociológus, mindenbe beleszól.

Jöttek a menő autók egymás hegyén hátán, tülekedtek a kaszinó előtti kis kereszteződésekben. Aki a menőnél is menőbb, az megállt az épület előtt, hanyag mozdulattal, oda sem nézve, a parkolós fiúnak a kezébe ejtette a kocsi kulcsot, aki mosolyogva beállt a fenntartott parkolóhelyek egyikére. A VIP, a még VIP-bb és a rettentően VIP kategória szerint szortírozták a parkolóhelyeket. Érdekes színjáték. A tulajok, mind férfiak, gyakran egyedül, de sokszor női kísérettel 200 méterre kisugárzott “hú, de fontos és sikeres vagyok” aurával belejtettek a kaszinóba.

Aki csak nagyon-nagyon szeretett volna ebbe a kategóriába tartozni, az az épület körül körözött az én mércémmel durván drága autójával, elsuhant, majd 10 perc múlva újra láttuk. Nem parkolót keresett, á, dehogy! Parádézott, mutatta és észrevetette magát. Nézni kellett, ez volt a mi feladatunk. Neki pedig az, hogy mutogassa magát. Majom a ketrecben.

Én hamar eluntam a szerepemet, ha olvasgattad a blogot, akkor értesz is. Nos, ehelyett a néző statiszta szerep helyett, amit nem tudom kinek adtunk elő, inkább elindultunk páran, hogy mi is megtapasztaljuk mitől ennyire vonzó ez a kaszinózós, szerencsejátékos világ a gazdagok közé tartozó (tartozni vágyó) sznoboknak.

Tibit azonnal kivették a szigorú szmokingos ajtónállók a sorból, szandálban próbált meg belépni e szent helyre. Simon hasonlóan zárt ajtókat talált, kiskorúak szüleikkel sem látogathatják az objektumot, áá, semmilyen körülmények között!

Gyermekünket Márti és Laci felügyelte (ezúton is köszönet érte), amíg mi Zolival rendkívüli módon feszélyezve beléptünk a hatalmas aulába.

Ez annyira ciki. Nem tehetek róla. Talán azért, mert munkás-paraszt családból származom, semelyik felmenőm nem járt még ilyen kivagyi helyen, az anyatejjel nem szívhattam magamba az itt illendő protokollt, képtelen vagyok lenéző szájsarok biggyesztéssel semmibe venni a körülöttem levő embereket, nem bírom kizárni a külvilágot, talán valami hasonló az oka annak, hogy zavarnak ezek az úriaskodó, nagyzolós, nagyképű úri szolgák. Viszolygok tőle, hogy lenéz a természetességem miatt, mert nem lóg ki a fülem mögül a pénz, tudok mosolyogni őszintén, és rácsodálkozni, ha valami tetszik. Ezek az alkalmazottak úgy érzik, hogy meg kell mutatniuk, mennyire műveletlen, tapló és alantas bugrisok is vagyunk mi, akik nem ismerjük ebben az esetben pl. a kaszinós szokásokat. Úgy döntöttünk Zolival, hogy le vannak ezek tojva ejtve, most pont nem érdekel az arcoskodásuk.

Megtekintettük hát az évszázados, állami tulajdonú Grand Casino-t, hátha megérezzük az erejét, ami lenyűgözi az egész világot. Mit tud a luxus és ez a hangulat kiváltani belőlünk, egyszerűbb osztálybeli polgárból?

Az épület homlokzata impozáns, az előtte elterülő szökőkutas tér és kert csak növeli a hatást. Garnier tervezte az átalakított Casino-t, aki a párizsi operaházat is, az 1800-as években. A neoklasszicista, kupolás főépület nagyon szép építészeti remek, a városban kevés ilyen élményt lehet összegyűjteni, ahogy már említettem fentebb. Bámultunk felfelé, arany cirádás díszítések mindenfelé, falon, plafonon, a galéria korlátján, domborművek sokasága, számomra túl sok, hogy be tudjam fogadni. Nem éppen egy minimalista produktum. Nincs fotóm, mert itt tilos a fényképezés.

A bálteremnyi előtérből beléptünk a játékterembe, fel voltam készülve az amerikai filmekben ábrázolt környezetre, a csicsásan öltözött gazdagokra, a játékgépek tömkelegére. Lehet, hogy ezek a filmek hazudnak, vagy Európában más ez, mint Amerikában, mert egy kissé kihalt, csendes, majdnem élettelen világba csöppentünk. Óriási, valószínűleg nagy súlyú kristálycsillárok lógtak be nagyon mélyen a terem asztalai fölé, a falon festmények, nehéz drapériák mindenfelé. Szóval az enteriőr ott volt, de szinte üres volt. Lestem, hol van az a seregnyi ember, aki ide bevonult a szemünk láttára korábban?

Amiben még tökéletesen  zöldfülű volnék, az a szerencsejátékosdi. Így ha megfeszülök, akkor sem tudom leírni, hogy milyen gépeken húzogatták a karokat a kevésbé rutintalan jelenlévők, sem azt, hogy mit műveltek a kb. 3 db asztal körül jó sokan. Valamit nyerni próbáltak, és vesztettek, de bármit is csináltak, azt hótt komoly arccal tették, átszellemülten, mosolytalanul, nagy  rutinnal. Tébláboltam ott picit, de annyira kínos voltam a szituációnak, hogy inkább felkerestem a WC-t.

Úri hely volt, úgy ám! A WC-s néni egy fiatal latin amerikainak tűnő cica, kis bajusszal, szexi dekoltázzsal. Porcelán festett tál kézmosó, drága szaniterek, de olyan pici hely, hogy még én is nagy voltam oda, pedig elárulom, hogy széltében és hosszában sem vagyok nagy helyigénnyel megáldva. Ha már WC, emlékszel még a salzburgi 7-es hangár illemhelyére? Neeeem? Olvass vissza gyorsan a 2012-es Ausztriai posztba, azt nem szabad kihagyni. Cefetül megruházza a Grand Casino-t ilyen szempontból.

A kaszinózás után beültünk egy vacsira a fiúkkal egy kikötő közeli kis étterembe. Ők pizzáztak, én pedig megkóstoltam hogyan készítik itt a quiche Lorraine-t (kis loren), amit már magam is elkövettem párszor.

Finom volt, és nem drága! Nem drágábbak Monacoban sem az éttermek, mint Franciaország többi városában, legalábbis a nem túl puccos helyek árai barátságosnak mondhatók. Mondjuk a Hotel Paris éttermének étlapján (Casino-téren) nem voltak árak megjelenítve. Csak a kaják felsorolva gyönyörű papíron design-os betűkkel, ár nélkül. Nah kérem, akinek ez nem számít? A szállodában a legolcsóbb szoba is 300 EUR felett van/éj, de 2500 EUR sem elég akkor, ha a legdrágább lakosztályban akar aludni valaki egy éjszakát. Nyáron teltház. Gondolom ezért nem ott szálltunk meg, mert már tele volt, ugye, Edit? LÉgyszi legközelebb korábban foglaljatok! :)

Amit kihagytunk: Nem néztük meg pl. az Oceania múzeumot, és a nagy akváriumot, pedig biztosan szép. Azért, mert 3-unknak túl sok pénz lett volna, (több mint 70 EUR). Az tehát kimaradt, helyette megnéztük Pesten a Camponában a kistesóját. :P

Nem mentünk be a neoroman katedrálisba sem, valamint semelyik másik templomba sem, pedig ebben a kis országban minden vallás képviselőjének van saját temploma, ahol gyakorolhatja hitét.

Éjszaka a találkozónk a parkolóban már csendesebb hangulatú volt. Mindenki rezignáltan vette tudomásul, hogy hazaindulunk, néhányan mélabúsan, elkenődött arcvonásokkal kuckózták be magukat az ülésekre, igen én is.

 

A hazatérésről nincs mit mondanom, azt nem szeretem, így kihagyom.

Élveztem, imádtam ezt a nyarat, annyira jó volt most is visszaemlékezni. Köszönöm Edit és Jankó! Ezek az élmények nem lennének ilyen teljességűek, ha csak magunk indulunk neki a családdal. Jó az, ha valaki segít nézni, meg látni, szól, ha valamit kihagynék “Ide nézz, ne oda el!”. Odanézek, aztán eldöntöm, hogy mennyit ér nekem. De legalább ott van az esély, hogy megláthassam. Érted? Az út tartalmára egy bizonyíték, hogy a nagyon tömör, végletekig lényegre törő (jójó, csitt) blogomban 5+1 részben sikerült csak összefoglalnom ezt az utat. És ez csak az én saját egyéni erősen megnyirbált memoárom. Elképzelem, ha egy agy-networkot építhenénk minden útitárs részvételével… :D

 

Provence továbbra is SZERELEM!

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.