Provence 2013. 4. rész

 

...amelyben kitessékelnek minket egy kávézóból, de csak kicsit sértődünk meg. Bosszúból lerántom a leplet az impresszionisták mentális problémáiról. Később bikatáncoltatáson veszünk részt, de előtte meglátogatjuk Provence legpanorámásabb WC-jét. Halált megvető bátorsággal letekintünk a pokol tornácáról. Forró nyomon követjük a Tour de France verseny legnehezebb szakaszát, majd ha ügyesen átlinkelsz a folytatásra, akkor megtudod, hogy melyik volt a kedvenc városom az úton.

 

8. nap

A kempingnek nincs magán boltja, de a tulajdonos saját érdekében bizniszel pék áruval, amit mi természetesen ki is használunk! És akkor most mondja meg valaki, miért éppen a szénhidrát a tabu? Miért éppen attól hízunk (főleg mi nők, ez is milyen genyaság már) vágós malaccá, ami a legjobban esik reggelire? (meg vacsorára) Pedig ezek a francia kenyérfélék ellenállhatatlanok. Aki ezt vissza tudja utasítani csupán azért, mert valami hülye korszakideál frusztrációja van,(aminek úgyse fog soha a büdös életben megfelelni,) azt sajnálom. Inkább futok még plusz 2 km-t, de a croissant nem fogom kihagyni! 

Reggeli után let’s go, vár a vidék!

A kb. 40 perces utazás a buszon nem sok idő, főleg ahhoz a témához, ami ma volt műsoron. Én nagyon szerényen kértem Jankót, hogy beszéljen egy kicsit Van Gogh-ról. Nem először tenné, már az ezelőtti provencei úton is sztorizott róla, és ugye nem kell mondanom, milyen jól szórakoztam? Kaptam ígéretet, pontosabban egy OK-t. De most inkább a József és testvérei történetet vette elő valahonnan. Persze a 40 percbe egy ekkora történet csak érintőlegesen fér bele.  Jó lenne már elolvasnom a könyvet, felcsigázta az érdeklődésemet. 

St Rémy de Provence

Autentikus provence-i település a szűk, kanyargós utcáival, platánfás meg az egyéb lombos növényzettel árnyékolt napsütötte tereivel, a környező napraforgómezőkkel, az Alpok látványával.

Híres szülöttje a helynek maga Nostredamus, a jövendőmondó. Róla mindenki hallott már, próféciáit 4 soros versikék formájában hagyta az örökkévalóságra. Renovált szülőháza még ma is áll a városban.

Termékpiac volt itt ma, de már csak a végére értünk oda. Néhány árus még kitartott, de a többség elkezdett összepakolászni. Vettünk barackot, meg barack méretű cseresznyét, olyan csábítóan volt kipakolva, hogy képtelenek voltunk elmenni mellette. (állandóan csak a kaja)

Hamisítatlan középkori jellegű összevisszaságban keresztezik egymást az utcák a város magjában, amit csak azért tartott sokáig megnézni, mert a szuvenír boltok és butikok pazar, egyedi kínálatát muszáj megbámulni, és egyszerűen képtelen vagyok kihagyni a cukrászdás kávézókban díszelgő süti mesterműveket. Szépek és gazdagok ízben! Most mit csináljak, ha ilyen módon hatnak rám az ösztöneim? (+ 2 km futás. )

Ez a belső, történelmi rész szürke, de nem az unalmas értelmében, csak a színében. Mert kő. A felújított épületeknek is ízléses mediterrán pasztell a színűk, zsalus ablakokkal és ajtókkal, amik felett fa és kovácsoltvas cégéreket lengedeztet a szél. 

Hangulatos kicsi téren árnyékos fák gyűrűjében áll a városháza, előtte szökőkút, benne fürdik két kutya. Helyesek. Továbbsétálunk, egy kávézóban tervezzük meginni mai első koffein adagunkat. Aprócska ligetes placc, kb. 3 vendéglátó egységgel, sok-sok utcai asztallal, mind telis-tele emberekkel. Biztosan a piac után lazítanak itt a népek, hogy ekkora itt a forgalom. 

Ma ismét kaptunk egy kis ízelítőt a bunkóbb fajta francia habitusból, néha tényleg vérlázító a metakommunikációjuk.

Felszabadul egy asztal, odasétálunk, elfoglaljuk. Kicsi asztal, körülötte éppen 3 szék, pontosan annyi, mint a mi létszámunk jelenleg. Kirohan egy Belmondó típus, és óriási fejcsóválással hangos „NONONO” kántálással elutasító jeleket küld felénk. Meghökkenünk, most mi ez, mi bajod? Kidobsz miket? Erre odavezet 2 nénit, akik elfoglalják a helyet. Áhááá, szóval ők várakoztak asztalra? Leesett, hogy erről lehet szó, de most miért kell ezt ilyen tahó módon kikommunikálni? Egy exkűz, vagy egy mosoly esetleg, vagy valami, a szocializálódott társadalom által helyesnek tartott szó-  ill. testhasználat  pont jó lett volna, és kész. Ignoráltuk a modortalan viselkedést, és tovalibbentünk.

Megnéztük a kisváros katedrálisát, ami kicsit újszerűen hatott, (nem modern persze, de túl fehér és túl új) a középkori környezetben. Belül sötét, szép freskók is vannak benne, sőt állítólag Provence legszebb orgonáját is rejti a templom, amit inkább hallgatnék, mint néznék. 

A szökőkutas téren randiztunk a többiekkel, majd elindultunk az 1-2 km-re levő kolostor felé, ahol Van Gogh zavarodott elmeállapota okán töltött el egy évet. (Vagy kettőt?)

Szép ez a város és a környéke! Én tökéletesen megértem, hogy a festők imádták Provence-t. A hegyek, a középkori kanyargós szűk utcák, kövek, piacok, árnyékos terek, a sárga, a kék, a zöld, a dél-francia napsütésben felerősített szín kavalkád. Ha festenék, akkor itt keverném a színeket. 

Tudtátok, hogy az impresszionisták (Van Gogh poszt-impresszionista stílusban alkotott) közül többen megőrültek? Legalábbis elmei alapon kérdéses volt az épségük. (pláne, ha Arlesban is időztek életük során.) Vajon mi idézte ezt elő? A viharos misztrál lehetett az oka? Vagy a feszült figyelem, a pillanat megragadására, a fény elkapására, hogy a színek tökéletesen érvényesüljenek? Aztán ez az állandó izgalmi állapot kezelhetetlen egy bizonyos szint felett? Hm, ez annyira érdekes! Jankó sokat beszélt erről, és ez, ott azon a helyen, látva, hogy mit láttak azok, akik ezt próbálták megfesteni, megcsípni a fényt és úgy visszaadni, mint a valóságban, ami soha be nem következhet újra ugyanúgy, tényleg elindít benned egy lavinát. Valószínű, hogy állandó felfokozott érzelmi/értelmi befolyás alatt éltek, hajszolva a víziókat, amire rásegítettek abszinttel, vagy más alkoholokkal. Leszögezem, ez csupán a saját elméletem, semmilyen tudományos alapja nincs annak amit következtetek itt, pusztán a fantáziám szüleménye az egész. Mert az, hogy megőrültek ezen a vidéken a művészek közül többen, az tény. Na, de miért, az ég szerelmére? 

Glanum / Saint Paul de Mausole

Glanum egy Krisztus előtt 600 évvel alapított kelta város, ami a római korban virágzott, de mára csak romjaiban mesél a múltról. St Rémy de Provence-tól pár perces autózással máris megérkeztünk. A buszból egy kis diadalív mellett szálltunk ki, szemünk elé úszott a sárgára száradt bokáig/térdig érő növényzet, ami az évezredes köveket simogatta lágyan, harsány tücsök zenebonában. Ha kicsit feljebb emeltük a tekintetet, akkor láttuk a távolban, hogy micsoda dekoratív hullámokat rajzoltak az Alpok hegyei a horizontra. Sőt, azt is láttuk, hogy pillanatok alatt feketére változik az égbolt, a tücskök is elnémultak egy szempillantás alatt, helyette dörgéssel kísért villámlás hozta ránk a frászt, bár komoly traumát asszem senkinek nem okozott volna, ha megázunk egy kicsit a 35 fokban. 

Kolostor

Elsétáltunk a Saint Paul kolostorhoz, ami arról híres, hogy Van Gogh itt töltötte élete utolsó évét, amikor pszihés problémákkal küzdött. 

Huh, most én is úgy vagyok vele, hogy hirtelen sok-sok gondolatom van a helyről  és Van Goghról, meg az őrültségéről, gyorsabb az emlékáramlat és kapcsolódó érzés, mint a kéz, ami ír. Meg szelektálni is kell, már így is úgy érzem, hogy kezdek eltávolodni attól a ténytől, hogy ez valójában egy úti napló (lenne). Eredeti rendeltetése szerint. De ha mélyebben belegondolok, akkor meg tök mindegy, hiszen az enyém! Azt akarom leírni, ami megfogott. Ha ebben alig van tényszerűség, akkor a tényszerűség számomra ennyit jelent… Levonom a következtetést. Feldolgozom. -> Akadémikus nem leszek. Azért tovább olvasod?

Szóval, a kolostor.  Olyan a környezet, mint a mesében. Én vagyok Alice csodaországban. Belépve a kapun hirtelen nem tudod, hogy egy botanikus kertbe tévedtél, vagy ez tényleg a Saint Paul de Mausole. Ha picit jobban kinyitod a szemed, akkor azonnal észreveszed a Van Gogh képek másolatait a falon, a kerítés melletti állványokon, az egy fülű Van Gogh szobrot a sétányon. Máris minden kétséged eloszlik, nem tévedtél el. Amíg Editék a belépő jegyeket intézték, addig Simi Józsival fogott egy kabócát. Egy hatalmas nagy 5 cm-es példányt. Azt gyanítom, hogy egy impresszionista őrült abszinttel doppingoló egyed lehetett, mert normális kabócát szerintem nem lehet fogni. Megsajnáltam a szegény művészt, és megmentettem a rabságból. Simon, aki szívesen gyűjt és vizsgál mindenféle tücsköt-bogarat csak egy picit tiltakozott, de belátta, hogy mindenkinek jobb (főleg az állatnak), ha a kabóca kikerül az üvegből. 

A kolostor kívül belül magával ragadó. Gondolkoztam mi lehet a legjobb szinoníma arra, amit ott láttam, talán a mesés pont jó lesz. Nem akarok itt csöpögni már a szuperlatívuszoktól, de nagyon szeretném érzékeltetni annak, aki még nem látta a helyet, hogy milyen hatással volt rám. Szerintem ki ne hagyja semmiképpen, ha arra jár. Ez egyszerűen beleköltözik a fejedbe, pont oda, ahová akkor menekülsz, amikor a legnagyobb szükséged van a szép emlékekre.

Alul a kerengő nyugodt, mint mindig, minden kolostorban, megtisztulós hely, de itt most picit több a szín, mert tarka virágokkal ültették be a közepét. Nagyon barátságos, nekem kevésbé magasztos, mint pl. Frejus-ban (1.rész). 

A kolostorban Van Gogh egykori szobája látogatható. Kicsi emeleti szoba egy ággyal, asztallal, festőállvánnyal, rajta Az Arles-i szobájának a képével, kis ablakkal a vastag kőfalba vágva. A kilátás a szobából éppen a napraforgós, levendulás kertre néz, olyan a látvány mint egy élő festővászon, rajta Van Gogh pazar élénk fénylő színei. A festőfenomén 150 képet festett az itt tartózkodásának ideje alatt, köztük sok híres képet, mint pl. a Csillagos ég, vagy az Íriszek. Nekem nagy kedvenceim a mandulavirágos képei, imádom a kékjeit, kedvelem azt a kis keleties hatást. 

Életében nem tapasztalhatta meg az elismertséget. Egyedül testvére hitt benne, ő volt az, aki egész életében támogatta anyagilag, erkölcsileg. Tényleg megható a testvéri szeretetnek ez a fajta önzetlen megnyilvánulása. Amikor végül Van Gogh öngyilkos lett, testvére szintén megőrült, szinte utánahalt öccsének. Gyönyörű történet. Nincs ez meg filmen? 

A kert, amit az imént a szoba ablakából bámultam, közelről sem volt kiábrándító látvány. A fotogén napraforgók hátat fordítottak a kolostornak, orrukat magasan hordva kikövetelték a főszerepet, hogy aztán szépségükkel fokozzák a fotókon a kőépület amúgy sem éppen minimalista látványát. Mindenkire hasonlóan hatott a hely, nem akaródzott elindulni, valahogy mindenki leragadt ezen a helyen.

 

 

 

 

 

Jankó és Németh Zoli hevenyészett előadásában megtekintettük az „Őrült férfiak ketrece” című improvizatív művet, melyben Jankó, mint tudatmódosult impressziókat hajszoló művész a zárt ajtók mögött szánalmat ébreszt az egyelőre még ajtón kívül elhelyezkedő, a bölcsesség és tehetség forrását kezében tartó modern alkotóban, Zoliban, aki saját gondolat és víziógyorsítójával hozza vissza az életbe a megzakkant festőt. Mindeközben Simon az ajtót próbálja kinyitni, hogy a sapkás ellenforradalmár külsejű kortárs művészt a megfelelő oldalra irányíthassa Jankó mellé. Józsi fotóján próbálja elkapni a pillanatot, Zsófi pedig értelmezni próbálja a színházi előadást. Ennyi fért a mai részbe. 

Drágám, ha megőrülök, mert megőrjítesz, akkor légyszives ide hozzál gyógykezelésre! Ígérem, soha többé nem fogok „meggyógyulni”!

Arles

 

A Szent Pál kolostorban ki volt állítva egy festmény arról az Arles-i szobáról, ahol Van Gogh 2 évet töltött. Sok - sok művész élt és alkotott Arles-ban, pl. Picasso is (nos, igen), sokukat megihlette a hely valamiféle különleges szellemisége.

A város igazi kulturális központ ma is, turista sok van, de nem nyomasztóan, nem olyan, mint pl. a riviérán a tömeg. 

Már második alkalommal voltam akkora mázlista, hogy eljuthattam ide. Imádom ha olyan távoli helyeken sétálhatok, ahová egyszer is áldás, ha eljut az ember, másod- vagy többed ízben pedig már-már csoda. Kereste a szemem az ismerős épületeket, tereket. Szinte minden benne volt a fejemben. Hihetetlen, hogy erre így tudok emlékezni, másik oldalon pedig a napi teendőim viharos sebességgel távoznak az agyamból, a volt osztálytársaim neve nem jut eszembe, és elfelejtem, hogy műszaki vizsgára kell vinni a kocsit. (Mondjuk ez utóbbi nem is az én felelősségem nálunk, szerencsére!) 

A folyótól városon átsétálva egyértelműen a Szent Trophime templomot vettük célba. Az arénától indulva utunk sétálóutcákat érintett, majd a szabadtéri színház mellett andalogva belefüleltünk, ahogy az esti koncertre készülődő zenészek hangolták hangszereiket. Arlesban rengeteg fesztivál, koncertsorozat, színházi előadás, kiállítás kerül megrendezésre, ezen kívül több jó múzeuma van, tényleg létező a kulturális irányvonal.

A templom és a hozzá tartozó kolostor a 12-15. században épült, a romanisztika kiemelkedő jelentőségű példái. A templomba bementünk, kicsit hagytam, hogy áramolhasson át rajtam a nyugalom, a meghittség és a múlt. Annyi világörökségbe botlunk, hogy meg sem említem egyenként melyik is nyerte el a címet, nincs is értelme ennek, számomra nem az jelenti az értéket. 

A templom előtti téren a franciák körében sikkesnek számító “kutyafürdetés szökőkútban” című előadás megtekintése után fagyizni indultunk, andalogtunk a fiúkkal a nyüzsi utcákban. Kicsit beborult, aminek nagyon tudtunk örülni annak ellenére, hogy esernyőnk nem volt. Hogy a fenében lett volna? Persze, hogy nem áztunk meg!

Visszakanyarodtunk az arénához, hogy körbesétáljuk. Az amphiteatrum (más néven aréna) a legismertebb turisztikai látványossága Arlesnak. Természetesen a város központjában áll, minden út ide érkezik. A román stílusú épület 20 ezer néző befogadására alkalmas, amit a város mai napig teljesen ki is használ. Tökéletesen élnek a lehetőséggel, koncertek, előadások, bikaviadalok helyszíne folyamatosan, ezt bizonyította a rengeteg plakát, valamint személyesen is megélhettük ezt. 

Na, erről mindjárt. 

Izgultok, hogy mit csináltunk az arénában? Pillanat, előbb leírom a Balkánia kávézót.

Van az úgy, hogy a szükség bekerget egy cukrászdába vagy sörözőbe, mert nem találsz alkalmasabb és frappánsabb megoldást megszabadulni a ballaszttól. A személyzet ferde szemmel nézné, ha csak a mellékhelyiséget használod nulla fogyasztással, meg nincs is pofám csak úgy bemenni a wc-be. Nem úgy vagyok én szocializálva. A Balkania coffee éppen az arena lábánál található. Berendezése az 1982-es balatoni KIOSZK büfé attitűdjét idézi fel, bár a székek nem ugyanolyan műanyagok, mert nem szívta ki a nap a színét, és tartalmaz némi szövetet. A vendégek rajtunk kívül 2 pár. Az egyik asztalnál egy mezőgazdasági gépszerelő dresskód szerint öltözködő halárus (szaga alapján nyilvánvaló) egy szakállas nővel, másik asztalnál egy fiatal tetovált és orrba-szájba ékszerezett helyre legény egy lila hajú lánnyal. 

A pincérről azt hittem, hogy szintén vendég, mert pont beleillett a fentebb leírt környezetbe, de tulajdonképpen pincérnek is tökéletesen hiteles jelenség volt itt. A 40-70 közötti meghatározhatatlan korú férfi nemű egyed felvette a rendelést, és ne hidd, hogy folytatom a fikázó stílust. Olyan fincsi kávét és narancslevet rittyentett elénk, hogy az már megkövetelte a tiszteletemet. Hiába, a kulináris értékekkel lehet hatni a jobbik énemre. Még kicsi sütike is volt hozzá, meg víz! Az ára pedig potom. 

A WC az emeleten pedig már echte francia volt a 14. Lajos korabeli stílust felidéző karfás székkel és tapétával a falon. Az ablakon kitekintve pedig teljes panorámájában veheti szemügyre az amphiteátrumot az, aki éppen hosszasan kénytelen időzni a kis helyiségben kényszerű okból kifolyólag. Elárulom, hogy a Balkánia kávázó WC-jéből olyan perfekt aréna látványt kaptam, mint a képeslapokon! Eklektikus egy hely volt ez, kicsit balkán, kicsit francia.

Az arénában éppen előadás folyt, amikor a vége előtt fél órával be lehetett menni ingyenesen, megnézni a műsor végét. Wow, de örültünk! Hú, micsoda szépség belülről is! Órási nagy tér középen a „színpad”, ahol nem klasszikus bikaviadal volt (szerencsére), hanem kosztümös lovasok bikákat terelgettek valamilyen előre meghatározott koreográfia alapján, formációkat hoztak létre, csattogtatták az ostorokat, pisztolyuk is volt, meg szúrós botjuk, szólt a zene, vagyis kvázi bikatáncoltatás zajlott. Érdekes volt látni belülről a helyet, fantasztikus az akusztikája, nagyon jó lehet itt egy koncert! Ez az épület itt nem történelem és múzeum, hanem nagyon is élő része a városnak. Szeretem Arlest.

Les Baux de Provence

A kicsi városnak egyértelműen a fekvése a legnagyobb vonzereje. Az Alpok középső részén egy sziklára épült település, úgy ül a sziklán mint egy korona. Egy régen lerombolt vár sziluettjét idézi az első látvány, ahogy közeledünk a helyhez. A nevét (baux) egy szikla kiszögellésről kapta. Amúgy a bauxit neve pedig innét származik, mert itt fedezte fel valaki ezt az anyagot.

Amikor először jártunk itt, akkor reggel érkeztünk, nem volt túlságosan nyüzsgő akkor sem, de ennél mindenképpen jobban élt, mint ami most fogadott bennünket este. Alig találtunk nyitva valamit, azt, hogy itt vacsorázzunk, már az első pillanatban elvetettük.

 

 

 

 

 

 

 

 

A városka fél óra alatt töviről hegyire körbejárható, jobbról balra, keresztbe-kasul. Icipici, cseppnyi labirintus. Ennek ellenére akinek csak fél órája van, mégse menjen be. A panoráma tényleg annyira szép, hogy úgyse bírja ki senki, hogy ne készítsen több ponton felvételeket az örökkévalóságnak, az meg idő. El kell kapni a pillanatot! Mivel a város magasba épült, nagy sziklákra, ezért tériszonyosoknak csakis a belső utcákat ajánlom andalgásra, de a többiek ennél sokkal többre számítsanak, mert szerintem bepisilnek a gyönyörűségtől, olyan a látvány. 

Állítólag Dante ennek a szakadéknak a látványa alapján vizionálta meg a pokol tornácát. Nekem mondjuk nem a pokol jutott eszembe. Kinek mi, ugyebár.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A város tetején áll a kastély, valamint kis terén a kicsi román templom egy fém kereszttel a tér közepén. Puritán hangulat lenne, ha nem látnám a szemem sarkából a környezetet. Ezt így együtt kell szemlélni. Igazi kis gyöngyszem ez a pirinyóka város. Kár, hogy ilyen kihalt volt. Az eső eleredt, mielőtt indultunk vissza a buszhoz. A mai napon már annyit riogatott minket a sok felhő, hogy ezen aztán már tényleg senki nem lepődött meg. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Andalgásunk során egy kis udvarban hevenyészett kiállításra bukkantunk. Használt számítógép 

alkatrész hulladékból épített félalakos ember szobor, műanyag csomagolóanyag és palack szemétből alkotott állat és emberfigurák álltak eklektikus összevisszaságban. Ezeknek a franciáknak van valami különleges velük született érzéke az eklektikához (is).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A buszon Zoli Szabival nyugdíj megtakarítási és ingatlanpiaci értekezésbe kezdett, hú, de marhára érdekelt. :o, Jankó pedig elvarrta a nyitott szálakat. 

Teljes értékű nap volt, elakadt bennem az élmény alaposan, remélem örökre, mert szükségem van az emlékekre a nehezebb napokon.

9. nap

 

 

Ha azt hiszed, hogy Jankót és Mihot megrázta a pár nappal korábban elszenvedett teniszcsata végeredménye Lacival és Tibivel szemben, akkor természetesen nem tévedsz. Mert bizony a két ifjú visszavágót forralt, fejben edzettek a meccsre, elszántan győzködték környezetüket (amerikai boxolóktól ellesett módon) a saját erejük és legyőzhetetlenségük megkérdőjelezhetetlenségét illetően. Persze az érett ellenfelek felvették az odavetett kesztyűt, sőt, mi több, felkapták, felrántották, felmarkoltá

k. Megrészegítette őket a korábbi 1 pontos győzelem, hittek magukban, nem féltek ők semmitől és senkitől.

Amikor hajnalban 9 felé dobpergést véltem hallani, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy nem a meccselők tiszteletére zajonganak, csak a fejem hasogat. Kitápászkodtam az ágyból, eltámolyogtam zuhanyozni, és önmagamhoz képest baromi lassan, de életre keltem, majd eszembe jutott a reggeli. Zoli Simivel elsétált a marcheba, hogy a mai túrához beszerezzék a muníciót, mi pedig Ákossal (a családtagjai szintén elkódorogtak valamerre) nekiláttunk szendvicseket gyártani. Nem unjátok még, hogy folyton a kaja körül keringek? Pedig tényleg nem fontos, vagy mégis? Hihetetlen vagyok magamnak, na! A homo zabbantuszok speciális mutációjaként tengetem mindennapjaimat, energetikai egyensúlyom fenntartása érdekében sportoló jelleget öltök időnként.

Apropó, ha már sport és jelleg! Sportoló jellegű barátaink visszavágójának eredménye döntetlen lett. A magasabb növésű teniszezőknek most nagyon ment (állítólag), vissza is kellett fogni magukat, mert nem akartak győzni! Figyelsz?? NEM A-KAR-TAK győzni! Hagyták, hogy döntetlen maradhasson a végeredmény.  Szerintem ezt úgy valósították meg, hogy amikor látták mekkora nagy az erőfölényük, akkor 

Beszélgetésbe kezdtek, fejüket az ellenfél térfeléről elfordítva egymás szemébe nézve megvitatták a mai programot, miközben oda sem nézve lazán visszaütögették a labdát a másik oldalra. Ez nem segített, így is mindig vonalon belül volt, sőt, a másik páros nem tudott pontot szerezni.

Nehezítésként hátratették a jobb kezűket (mint a vívók), ballal ütöttek, szintén oda sem pillantva, de ez sem hozta meg a várt eredményt, még mindig folyton betaláltak, sőt vezettek.

Végezetül kibontották a hálót az ütőből, csupán a kerettel fejezték be a csatát.

Az erőfeszítések végső fejleményeként döntetlennel zárult az évszázad tenisz partyja, gratulálok fiúk!

Pernes les Fontaines

Mai első célállomásunk a várfallal körülvett kis falu, aminek a legnagyobb nevezetessége, hogy 40 köztéren álló szökőkútja van, és kb. 2x ennyi magán kútja, állítólag. 

A későbbi Toulouse grófok fennhatósága alá tartozó település már az ókorban is létezett.

A várfalat a 1700-as években terjedő nagy pestisjárvány idején építették, ezzel próbálták távol tartani a betegséget. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Toulouse-ok várából az óratorony ma is áll (Tour de L’Horloge), jellegzetes látvány, elindultunk, hogy felmásszunk, és megcsodáljuk a kis falut a magasból. Megtaláltuk a fedett piacot, szinte elfoglalta a teljes teret, ami helyet adott neki. Most nem voltak árusok, csendesek voltak az utcák. 

 

 

 

 

Nekem a szökőkutak nem tűntek fel. Ha nagyon figyeltem, akkor persze láttam minden téren, utcasarkon egy-egy példányt, de valahogy nem volt hangsúlyos számomra annak ellenére, hogy erről van elnevezve a város. Állandóan feljebb csúszott a tekintetem, inkább emlékszem a vár jellegű falakra, a nagy kapukra, tornyokra, átjárókra. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az óratoronyból a panoráma tényleg szép volt, ráláttunk a katedrálisra, a Notre Dame de Nazareth-re, könnyen beláttuk az egész települést, nem túl nagy, de van itt élet, az nyilvánvaló volt. Úgy értem, hogy nem a turistáknak áll a falu ott és úgy, ahogy áll, hanem zajlanak a dolgos mindennapok, a gyerekek iskolába járnak, szóval élő település. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon cuki kávézót találtunk a városháza előtti téren. Első blikkre egy szuvenír bolt volt, az utcára rakott kis asztallal és 2 székkel, csupán a ráhelyezett árlap sugallta, hogy itt ihatunk is valamit. És valóba

n! A tulajdonos betessékelt bennünket az üzleten keresztül a belső udvarba, ahol 3 asztalka volt elhelyezve székekkel, nagyon guszta kis hely volt! Hirtelen a csoportunk létszáma meghaladta a kávéfőzőgép és a tulaj kisasszony kapacitásást, de türelmünk nem ismer határokat, ha kedvesen mosolyognak ránk és látszik az igyekezet. Kivártuk míg megérkezik a rendelésünk, én speciel abszolút nem bántam, hogy ott kell ücsörögnöm!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Malaucene - folytatódik a csatolt linken, mert...

Teljesen béna ez a blog. Nem tudom egyben posztolni amit szerettem volna. A linket beszúrni sem lehet, másold be a címet a címsorba légyszi. Folytatást válaszd ki az archivumból.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.