Provence 2. rész

 

Melyben kíváncsi teküntetünk céltáblája Provence kapuja. De nem állunk meg az ajtóban, megtesszük első tétova lépéseinket a vidék belseje felé, miközben bizonyítékokat keresek arra vonatkozóan, hogy igenis november a szerelmes hónapja. Peti szabálykövető magatartást tanusít, és gatyára vetkőzik, végül Simon könnye hull, szóval lesz itt izgalom, kérem alássan!

 

4. nap

 

Július 13-ra virradóra csapatunk hajlani 9:30-kor  becuccolta minden holmiját a buszba, majd egy Intermarche kitérő után – ami kötelező és módfelett hasznos -  célba vettük Provence kapuját.

 

Marseilles

 

Marseilles-jel úgy vagyok, mint a keddel. Gyakran szokatlan asszociációim még magamat is zavarba hozzák. Bár azt gyanítom, hogy ezt a többség most érteni fogja, nem gondoljátok, hogy gáz van a szemantikus memóriámmal.

Szóval, van nekem egy olyan defektem, hogy a keddre gondolva pénteket mondok, vagy fordítva. Kedd – péntek. Tudom mindkettőt, melyik hol helyezkedik el a héten, melyiket kell jobban várni, stb., de mégis. Na, mindegy, nem veszek el ebben a mellékutcában, csak azért írom, hogy értsél engem meg. (mint mindig)

Szóval a Marseilles az ugyanaz a BIN az agyamban, mint Nápoly. Amikor elindultunk Marseilles felé, ahol eddig még nem jártam, akkor Nápoly koszos, az elhanyagolhatónál nagyobb mértékkel veszélyes közbiztonságú utcái jutottak eszembe, a régi, patinás, de cseppet lerobbant épületek között száradó valaha fehér lepedők látványát vetítette az agyam úgy, mint a realisztikus olasz filmekben.

Így ha azt mondom Nápoly, akkor az lehet, hogy Marseilles. Vagy fordítva. Pedig tudom  melyik a kedd.

 

Marseilles ugyanúgy renitens gyereke Franciaországnak, mint Nápoly Olaszországnak. Mindig kilógott a sorból, ami számomra különösen vonzóvá tette. Alig bírtam a fenekem ülni a buszban, nagyon meg akartam pillantani.

 Rómával egyidős, a franciák legrégebbi városa. Amúgy görög eredetű a neve, valamint kulturális kezdete is a görögökhöz vezethető vissza. A francia himnusz, a Marseillaise (hú, a fene a kicsvart írásmódjukat!) a jól ismert vérszomjas tartalmával szintén innen származik.

Provence kapujának mondják, bár ez azért még nem az, amit a képeslapokon látsz úgy,  mint Provence. Ez egy igazi kozmopolita nagyváros, a legnagyobb francia kikötőváros, Párizs után pedig a 2. legnagyobb város. Csupa LEG.

 

Jankó olyannyira belefeledkezett kiselőadásába, hogy észre sem vette, amikor megérkeztünk. Mindenkinek hallani kellene őt legalább egyszer! Olyan előadó, akinek a szavai alig tudják követni a gondolatait, több zárójelet nyit egy-egy téma boncolgatása közben, al-al zárójeleket is, majd azt szépen be is zárja, egy látens programozó matematikus. Nyitott zárójel nem marad, de ha mégis, akkor biztosan felhördül 3-4 Jankó fan, így előbb vagy utóbb feltétlenül birtokában leszünk a legtöbbször szemérmetlenül szubjektíven tálalt történéseknek, helyleírásoknak. Egy élmény! :)

A busz a kikötőben vetett ki magából minket. Hát, emberek, ez már első blikkre kipattintotta a szemem. Előttünk hajók és bárkák armadája, hajókürtök döreje, a világ összes nyelvéből összemosódott hangzavar, zsibongás, meg az óriás hangszórókból áradó zene megalapozta a hangulatot. Hátunk mögött kilométer hosszan éttermek sora ontotta magából a szagokat. Győztük kapkodni a fejünket. Jankó magabiztos álcát öltött, bár, tudtam, hogy számára is szűz terepen vagyunk, észrevettem a szemében, hogy tiszteli a kihívást. (Excuse Jankó, de hidd el, érthető, hogy felment a pulzusod, olyan volt ez ott, mint az egész világ összezsugorított kivonata)

 

Sétánk, hasonlóan anno Nápolyhoz, érintette a konszolidáltabb turista-barát utcákat, valamint a klasszikus, velejéig kozmopolita lakónegyedeket.

Nem részletezem, hogy milyen látnivalókat érintetünk, mert konkrétan semmi híres-neves-nevezetesbe nem botlottunk bele. Nem mentünk katedrálisba, mert nem találtuk meg, pedig mennyi – mennyi lépcsőfokot áldoztunk rá! De láttuk az ősmarseilles-i fazonokat üldögélni a magasan álló téren, láttunk fura állatszobrokat, zászlóerdőből álló placcot, láttuk, hogy a kopott zsalukon bemászó macskának itt is 9 élete van. Láttuk, hogy a fal mellé kirakott pianínónak nem sok értéke lehet itt, a zongoragyártó városban, mert még mindig nem jött érte a bolhapiacos. Micsoda mázli! N. Zoli nem létező frakkját hátradobva, leült a képzelt 3 lábú sámlira, és nagy vehemenciával belekezdett egy számomra (lehet számára is) ismeretlen darab előadásába. (Zoli művész úr, drága, mit is klampírozott oly nagy átéléssel?) Megtapsoltuk, megérdemelte!

Marseilles „8 kerjének” záróakkordjaként egy intenzíven pisiszagú lépcsőzés után egy forgalmas belvárosi utcán végigbandukolva visszajutottunk a kikötőbe.

Jankó és Edit megunta a társaságunkat és elzavart minket szabadprogramozni, de szigorúan meghatározták a találkozó idejét, mert a hajó nem vár!

Siminek feltörte a lábát a menő pepedzsínsz, így egy „beülünk valahová egy sütire” napirendi pont elé néztünk.

Olyat kerestünk, ahol az utcán van asztal. Imádom ezt. Bámulni az embereket. Van, akin megakad a tekintetem, köré képzelek egy életet, itt, Marseillesben. Az emberek a legérdekesebbek!

Ittmegaztán! Ha van multikulti, kozmopolita fogalmad, akkor az itt életre kel. Olaszos franciák. Muzulmán forgatag. Zsidók. Vörösfejű turisták. Kékek, pirosak! Ízlések és ízléstelenségek, mi szem szájnak ingere.

Kávénk, üdítőnk és sütink elfogyasztása után (amire nem túlzok, 30 percet vártunk), lődörögtünk még a zsivajban,  így sikerült besodródni a kis piacra a tömeggel. Mostanában nem terhelem magam hűtőmágnes és szuvenír vásárlási fóbiával, de itt olyan jópofa festett példányokat találtam, hogy nem tudtuk otthagyni. Kettőt is vettem, mindegyik egy külön mesevilág.

 

Az eladó férfiú, miután lebonyolítottuk az adásvételt, mindenáron kezelésbe akart venni engem. Na, nem kell mindjárt rosszra gondolni, bár a szeme csillogása nem hagyott kétséget más irányú hajlandóságát illetően sem, de maradjunk inkább a tényeknél. Előkapott egy segédeszközt, mely fém anyagú, pók formájú és ezüst színű volt. Lenyomott a székre, a hátam mögé állt, egyik kezét határozottan a csuklyás izmomra helyezte, a másikkal pedig azt az izémicsodát belenyomta a hajamba, ami akár gondosan fodrászolt is lehetett volna, de pont nem volt az. Nem tudom pontosan mi volt a célja az instrumentum le-föl mozgatásával a fejem búbján, hajigazítás, kócolás, vakargatás, masszírozás, mindesetre roppant kínosan éreztem magam, vigyorogtam, és hagytam magam egy kis ideig. Gondoltam Zoli csak megvéd, ha majd rákapcsolja az áramot is, vagy mittudomén. De aztán elengedett, így épen és bizsergő fejjel mehettem hajózni a többiekkel. Attention!  Introvertáltak, csak óvatosan ebben a városban!!

A találkozó a kikötőben a hajóállomás bejáratánál volt. Éppen ott, ahol a tükörpagoda áll. Miután felfedeztük a tükörtetőt, azonnal vad fényképezésbe kezdtük. A helyiek unott mosollyal hagyták, hogy az ütődötten felfelé bámuló és fényképező turistaáradat taszigálja őket.

 

Chateau d’If

If egy pirinyóka sziget a Földközi-tengeren, melyen éppen elfér If vára, ez a felettébb romantikus és izgalmas vár, ahol rabságát töltötte Monte Cristo gróf. Hahó! Lerántom a leplet egy titokról. A Monte Cristo sztori nem igaz ám! Csak ez a Dumas gyerek kitalálta, aztán jó híressé tette vele a szigetet, hogy most turisták milliói hajózzanak el oda és perkáljanak jó sok eurót a látnivalóért.

Marseilles úgysem volt soha egy turista csalogató város, nem hajtott rá sose, hogy utazók paradicsoma legyen. Mástse említsek, hallottatok a legkevésbé nézett filmek fesztiváljáról? Azok a filmek, amik annyira unalmasak és nézhetetlenek, hogy még a legsznobosabb filmesztétákat sem érdekli. Na, ezt itt rendezik. Állítólag van amire 5-en (!!!) is beültek már. Nah, micsoda vendégcsalogató esemény, mi? :D Jáááj, nagyon jó fejek ezek itt!

A hajóút amúgy kihagyhatatlan, ha Marseillesben jár az ember. Ahogy a hajó szép lassan elindul az óriás kikötőből, távolodik a móló, tágul a kép. Rácsodálkozom, hogy ez micsoda szépség! Ott a messzi hegyen fenn a Notre Dame de la Grande! Itt meg, nézd csak, az erőd, ide aztán nem tört be ellenség!

Modernség, monumentális épületek, messzebb a dombokat takaró fehér épületek. Hatalmas!

Távolról nézve egyre fehérebb a város, majd lassan a tenger kezd érdekelni. Szeretem a hajózást. A kezdeti bizonytalan érzést a ringó járművön hamar megszokom, a felcsapódó vízpermet felfrissít, a szél a hajamba kap, az orromba mászik, ha nem fordítom el a fejem, megfulladok.

Zoli nem szereti a hajózást. Rémálma, hogy hajóbalesetet szenved, brrrr. Bár ilyen kis úton rajta sem látom a félelmet szerencsére. Simon laza, szivacsgyerek, túlterhelhetetlen.

A sziget és a vár egy élmény! Olyan elszigetelt, magányos. Hiába a sok kíváncsi látogató, If csak áll ott magában a tengeren, fújja a szél, bámulja a távoli Marseillest, sokat tudna mesélni, és mesél is! Én hallottam ám ;) Ti is?

Bementünk a várba, felmásztunk a tetőre, ahol megtaláltuk a világ legakusztikusabb helyét. Középre állva a suttogást is hallani, visszaverődik minden hang. Tomi! Ide kellett volna hozni azt a gitárt, a fenébe is!

A szűk járatok kőszobákba vittek, némelyikben kis kiállítás, fényképek, érmék, tárgyak, mindegyik regélt valamit, de nem ezt nézegettem. Én jobban szeretem a helyet egyben érezni, a látvány globálisan nyűgöz le.

 

A panoráma itt is bűvöli a nézőt, mint minden ilyen sok száz éves köves-váras tengeres helyen.

Az utolsó hajóval mentünk vissza a városba még egy utolsó Marseilles szippantásra.

 

Marseilles újra

Holnap lesz Július 14-e! Nagy nap! Simi születésnapja! Zene szólt a kikötőben egész nap, de nem, ez nem Siminek szólt. A franciák nemzeti ünnepe ez a nap, ami a Bastille ostroma volt 1789-ben. Azt olvastam, hogy igazából nem is akartak ott rabokat szabadítani, csak a puskaport szándékozták megszerezni, amit ott tároltak. Aztán ha már úgyis ott voltak, akkor még nagyobb buli, ha kimentik a rabokat is, mind a 7-et, akik közül 4 váltóhamisító volt, két elmebeteg és egy szexuális perverz. Nah, valahogy így. De én ezt nem tudom, nem is tudhatom történelmi műveletlenségemből kifolyólag, de hát minden nagy dolog valami hülyeséggel indul a világtörténelemben is. Nem igaz?

Az a lényeg, hogy szólt a zene a kikötőben, hangoltak holnapra,  100x a Follow me a Muse-tól, egymás után. Jó zene, de ennyiszer? 5 éve Párizsban ugyanezen a napon szintén egy szám ment rogyásig, tiszta Párizs fílingem volt.  Jankó rikkantott, hogy „follow me”, és mi mentünk utána, mert fel akartunk buszozni a Notre Dame de la Grande-hoz egy gyors vizitre.

Láttátok a Taxi filmeket? Na, pont olyan utcákban, (lehet, hogy pont azokban) gurultunk dombra fel, dombról le. A katedrálist kívülről láttuk csupán, de azt több oldalról is, nem volt idő beparkolni és sétálni egyet benne.

Marseilles nem egy pár órás város, de ezzel tisztában is voltunk. Nem érdekli a klasszikus turistákat, mert tényleg nem a legkönnyebben felfedezhető város Franciaországban, ahol pedig mindenhol, a hatalmas ország minden pontján csodákba botlunk lépten-nyomon. Én kiábrándíthatatlanul bele vagyok zúgva, mindig elámulok rajta.

Marseillesbe mennék még. Szeretnék ott igazán körbenézni, a szagán, zajain, színein kívül mélyebbre látni. Érzem, hogy imádnám. Talán egyszer. 

 

 

Cavaillon – Kempingünk helyszíne

 

Ha Te, kedves Olvasó, azt hiszed, hogy a sokcsillagos szállodák nyújtják a magunkfajta utazónak a legnagyobb kényelmet, és prioritást élvez bármelyik elvetemült útitársunknál a portaszolgálat, a minibár vagy a büféreggeli, hát tévedsz. Hú, de mekkorát! Azon nyomban takarítsd ki magadból ezt a fals beidegződést! A szálloda nem jó! A kemping jó! (Najólvan, van az a szitu, amikor a szálloda jó, de ez most nem az a szitu. Khm)

A kemping az igazi csapatépítés. Itt nincs kötelező feladat, nincs farsangi jelmez, amit magadra kell ölteni. Nincs előírt vicces foglalkozás, jön az magától! Soha nem kell erőltetni.  Aki szimpatikus, ahhoz beülsz a teraszra sörözni, vagy jönnek hozzád a többiek. Az este vége felé már mindenki egy teraszon lóg. Tomi előkapja a gitárt, előadja a SAJÁT (!) dalát, Szabi vokálozik neki. :o) Itt mindenki egyidős. A 40 éves a 10 évessel röhög, a 15 éves meg a 40 évesen röhög. Van aki beszél, van aki hallgat, van aki megy, van aki marad. A témák is jönnek-mennek, vélemény mindig van, vita is van, imádom! Cefetül feldob, amikor azok az emberek, akiknek van a fejükben gondolat, azt ütköztetik a fülem hallatára. Általában megvárják, amíg a másik befejezi a mondatot, ha nem, akkor nő a hangerő, de mindig van egy moderátor, aki ilyenkor beszól. Anna, vagy Edit, vagy én, vagy más. Aztán folytatódhat a meccs.

A társaság szubjektív valósága napról napra mást színt vesz fel,  attól függ, milyen hatások voltak erőteljesebbek a gondolatformáló beszélgetések alatt.

Azt gondolom mindegy hová utazunk, de azt így akarom! Az, amit látok így nem csak egy város, egy épület, egy szép látvány, így egy teljes értékűen beépülő, tudattágító metamorfózis a lényemben. Én már sokkalsokkal több vagyok, mint régen. Meg jobb. Kíváncsibb, befogadóbb. Okosabb is. És szebb. ;-)

 

A kemping nem túl nagy, de jól felszerelt, tiszta és elegendő a szaniter. Alvásra kiválóan alkalmas mobilhome-ok, nagy terasszal. Még medence is van valahol, de azt nem látjuk, bár mindenkinek jár belépő karszalag.

Lakótársakat kapunk. Ez mindig izgalmas, tiszta úttörőtáboros érzés, vajon kivel fogok lakni? Mert ugye ez nem mindegy. Jó, ha közös hullámhosszon vagyunk, ha érdekel a másik, ha csípem a humorérzéket, /ha van neki/, ha….

Idén egy 4 tagú családot dobott a gép, vagyis Edit és Jankó nevű hoppmesterpáros úgy gondolta, hogy az Iván Family ideális élettársunk lesz éjszaka 3 és reggel 9 között.

Így Simi kapott egy 13 éves humorzsákot havernak, Somát, adva az eshetőség, hogy holnaptól Soma – Simi nevekben legyen némi zavar.  Verával,  Ákossal és Annával hamar megegyezünk kinek melyik szoba jut, Simon pedig a konyha/nappalit kapta.

Már az első este el-eltünedezett Simi, szomszédolt, hamar felvette a ritmust. Erősen konvergált a második szomszéd irányába. Nyugodt voltam, mert valahogy tudtam, hogy Szabit és Tomit követi Somával együtt. Gyorsan megtalálták a vezérhímeket a csapatban, Simi pedig tényleg olyan mint a spongya, ami érdekli, azt szívja magába. Abban a fiús házban pedig zajlott az élet. Gitározás, ukulelézés, nagy hangok, éneklés, nevetés. Jó közeg lesz, örültem.

„Na, azt figyeljétek!” – mondja Szabi pár óra múlva gyanúsan csillogó szemmel. Siminél ukulele, Tominál a gitár.

„Egy-két-há-és” – elkezdték. Tomié a szóló a gitáron, Simon pedig 2 akkordot váltogatva adja hozzá az alapot ukulelén. Fiókám, aki soha nem játszott hangszeren, bár ének órán jól megy neki a kottázás. :)

 Nem kicsit elakadt a lélegzetem, vigyorogtam, kicsordult a könnyem. Az én fiam! Hú, ha láttátok volna, micsoda büszke volt magára. Tomi és Szabi persze dícsérték, ami pont elég volt, hogy motivált legyen, és akarja még. El tudjátok képzelni, hogy a 10 évesem valóságos fél-isteneket látott a 2 srácban? Ők pedig olyan mély érzéssel tudták kezelni hozzám hasonlóan érzékeny gyermekemet, hogy kedves szüleiknek innen is szívből gratulálok, nevelésből csillagos 5-ös!

No, de félre a lírát, az nem áll jól nekem.

 

 

5. nap

 

Éljen július 14! Franciáknak ma van a tüzijátékos nagy ünnepük, mint nekünk az augusztus 20. Nekem más miatt nevezetes, ma van Simi 10. szülinapja. Asszem tüzijáték parádé alatt született. :)

Reggel átsétáltunk Cavaillonba az intermarshe-ba. Vettünk ezt-azt, nagy titokban tortának látszó sütit is kettőt, gyertyával, amit aztán gondosan eltettünk estig.

 

L’Isle-sur-la-Sorgue

 

Nem indultunk korán, mindenkinek volt lehetősége kipihenni a tegnap estét, sokan úgy habzsolták tegnap a teraszozást, szomszédolást, mint a kiéhezett fogyókúrázók a dugi-csokit.

L’Isle-sur-la-Sorgue egy kisváros a Sorgue folyó partjára épülve. A folyó szerves része a városnak, az épületek nagyon közel állnak vízhez. A part tömve kávézókkal és éttermekkel, de azokat alig láttuk, ugyanis piac volt a városban nagy-nagy örömünkre. De nem is akármekkora! Óriási nagy! Irdatlan nagy! A kirakodók ellepték az összes utcát mindkét oldalon, a bazár kinyúlt a főútra, nem is volt központi rész, egy böhöm nagy központ volt az egész.  Antik piac, kézműves termékek, helyi áruk, sonkák, sajtok, olajak, szószok, nemtommik, ruhák, kincsek.

A térség 2 terméke világhírű, a levendula és a szarvasgomba. Mondjuk mindkettőre megérdemelten büszke Provence, kaphatsz is a piacon bármelyiket, sőt, többfajtát is. Azért a franciákban is megvan a zsivány vérvonal. Állítólag olcsóbb olasz (hát persze hogy gyengébb minőségű, mert a francia a LEG! – ahogy azt a francia mélyen hiszi ) és persze kevésbé minőségi szarvasgombát hoztak be néhányan és franciaként próbálták árulni. Azt a gaz briganti gall fejét neki! Nem is vettem ám szarvasgombát, a franc se kockáztat! :o

Az emberek olyan édes-kedvesek voltak, ahogy próbálják kitalálni milyen nyelven beszélünk. Cukik, na. Mi többnyire olaszok vagyunk, most is annak nézett az árus, (egyszer voltunk lengyelek, de az nem Fr.o-ban volt) és azt mondta ezért olasz, mert ő ismeri (!!!) az olaszt, annak pont ilyen a dallama. A hangsúlyunk olasz. Meg a Zoli feje egy kicsit. De ezt már csak én tettem hozzá. Annyira csíptem, ahogy a magyar nyelvet dícséri, hogy vettünk is tőle egy citromfacsarót. Az jól jön, mert nagy citromfogyasztók vagyunk. Mondjuk azóta is a fiókban pihen, és várja, hogy végre egy citromba döfjük.

Szeretek külföldön piacon nézelődni, jó képet ad a helyről, a kultúráról, az emberekről. Figyelek aztán befolyásolódom. Itt az emberek nem akartak minden áron eladni valamit. Hagyták, hogy hosszasan nézegessük, fogdossuk és próbálgassuk a termékeket, nem sürgettek, nem türelmetlenkedtek, sőt, el-elfordultak, nem aggódtak, hogy lopni fogunk. Ha elmentünk vásárlás nélkül, mosolyogtak, integettek.

 

Nálunk szegények a standjukon meg győzik kapkodni a fejüket, mint a szurikáták. Ha félrenéz, aggódik, hogy máris hopp, ugrott a cucc. Meg ez a tukmálás, ami megy… Nem akarom, hogy erőltesse. Ha megfogom, akkor meg azért fogom meg, mert kíváncsi vagyok a tapintására. Ne stíröljön, hogy ellopom, mert sért engem vele. Durci is vagyok mindig a piacon itthon.

Sétálva megtaláltuk a templomot, ami nyitva állt, bementünk, hogy megnézzük. Általában nyitva állnak a templomok, bármikor be lehet menni, leülni kicsit, nézelődni. Nem vagyok egy misére járó típus, de ezeket nem hagynám ki, ha az utamba kerülnek, soha.

 

 

Később a tó parton ücsörögtünk kicsit, bámultuk a forgatagot, belelógattuk a lábunkat a fagyásponthoz közeli hőmérsékletű Sorgue vizébe. Vagyis én nem, messzeföldön híres hideglábú vagyok anélkül is.

 

 

 

A folyóparton megnéztük a malomkerekeket, állítólag még használnak párat. Klassz hangulatot ad a helynek, jó volt itt sétafikálni.

 

Hm, talán Provence kezdi megmutatni igazi arcát? Igen! Ez már az a vidék. Első szippantás belőle, isteni!!! Ettünk egy croissant, ittunk egy kávét, majd a jó kis kajaszagú ruhánkban megkerestük a többieket.

 

 

 

 

 

Buszozás Fontaine de Voucluse-ba

Külön bekezdést szentelek erre, akit untat, az ugorjon tovább, de megbánja!

Vajon mi az oka annak, hogy az útitársak minimum 10 %-a ezen a héten ünnepli a szülinapját? Simin kívül mindkét sofőrünk, Zsófi, Mariann, akik biztosan, sőt, úgy emlékszem még mások is, elnézést, hogy nem jut eszembe kik, ez kifejezetten írható a kritikán aluli emlékező tehetségtelenségemre.

Talán a novemberben menetrendszerűen beköszönő didergető hideg és sötétség hajszolja egymás karjába a szerelmeseket, az eredménynek pedig éppen nyár közepén lehet örülni. Vagy az is lehet, hogy novemberben az őszi gyümölcsök vitamintartalma, vagy a hideget könnyebben elviselendő fogyasztott nehéz ételek kalóriatartalma fogékonyabbá teszi a nőket. Nos, ebben sem vagyok kompetensebb, mint bármi másban, de a lényeget leszűröm: nyáron sok gyerek születik!

Mint a mi egyik porontyunk. Ezt a buszon mindenki tudta, mert az első sorok vezényletével egyszer csak busz-szerte felharsant a „Boldog születésnapot” több szólamban és kánonban. Ahogy a mű a héten többször is előadásra került, úgy lett egyre letisztultabb a kórus előadása. A több szólam és a kánon spontán improvizációnak tűnt, jazz feelinget adott a performansznak. :D Az avatatlan fül számára hallható, néhol diszharmonikusnak tűnő hangok adtak egy kis alternatív színezetet a produkciónak.

Simi nagy műértő, tetszett neki, zavarban volt, izgatott lett, tapsolt, nevetett. Főleg, amikor a csapat ajándéka is előkerült, egy piros emlék póló egy hangot adni képes plüss kabócával.  Telitalálat! Azóta is gyakran hallgatjuk otthon a kabócát, jót is tesz a hangulatnak az egyre szürkébb estéken.

 

Fontaine de Voucluse

 

A zöld Provence. Amikor a hely eszembe jut, akkor elsőként a nagyon zöld környezet és a zöld kristálytiszta Sorgue folyó ugrik be, ami innen ered.

A forrás a város felett 240 m magasból zúdul le a völgybe, ahol elcsendesedve makulátlan tisztán, dermesztő hidegen és lustán folyik tovább.

Először a völgyben láttuk meg a helyet. Nagy nyugalmat árasztott, kirándulók paradicsoma lehet, bár nem voltak sokan. Végigsétáltunk a folyó mellett a dús koronájú fák árnyékában, közben kényszerfotóztunk, mert olyan szép volt, hogy nem lehetett kihagyni. Kb. 1000 méter séta után beértünk a kicsi belvárosi részbe, ahol egy icipici körforgalom osztotta szét a pár autót a városban. Legtöbben gyalogosan jártak, itt már sokasodtak az emberek, sejtettük, hogy van itt mit látni.

Mászásunk a forráshoz felfelé irányban több ponton megakadt, hol egy brutál tájkép, hol egy vízi erőmű a Sorgue-n, hol a szuvenír kínálat, mindig volt csábítás, hagytuk magunkat.  

 

Aztán elfogytak a büfék is és a butikok, caplattunk a természetben egyre erősebbnek hallva a zúduló víztömeget. Furfangos egy forrás ez. A zúdulás nem látszik, csak a hangja hallható, de az nagyon. De az kemény! Takarják a növények és a sziklák, de érzed micsoda erők összpontosulnak ott.

 

 

 

 

 

 

 

Felérve a tetőre megpillantjuk a barlang hasadékban a vizet, a természet alkotta medencében gyönyörű barlangi tó, jéghideg, brrr. De azért voltak itt is, akik dacolva a cudar körülményekkel, belevetették magukat a vízbe, majd rettentő gyorsan ki is jöttek. Nem voltak sokan, azt elárulom.

 

 

 

 

 

A városban benéztünk a kis 11. századi román stílusú templomba, micsoda értékek itt, a világ végén. Eh, fenét, inkább világ közepén. Visszafelé sétálva, már búcsúzva a helytől, Zolival ábrándozva elhatároztuk, hogy ide kettesben visszajövünk. Nem tudom Ti hogy voltatok vele, de én itt jobban feltöltődtem mint 1 havi multivitamintól.

 

 

Cavaillon - Starndolááááás

 

Napunk a kempingben folytatódott, mert nehogymá ne fürdőzzünk a medencében, ha van az is a kempingben?  Mindig csak a kultúra, meg a vidék, meg a jövés-menés, vagy mifene?

Fürdőnaci kipakolva, naptej felkenve, napszemcsi felcsapva és irány a strand! Dejóleszez gyerekeeeek!

Na ja! Meg ahogy azt a naiv balkán magyar agyaddal elképzelted. Normális vagy, hogy lebegő szárú fürdőgatyában akarsz vízre szállni, te szerencse nélküli, te! Sipirc ki a medencéből, meg ne lássalak így még egyszer, majd ha felveszel egy konszolidált kisbutyit, amiben jól látszik milyen tehetséged van medencézni, na, akkor visszajöhetsz! Azt a teremburáját neki!

Simon volt az egyetlen, a kiválasztott, aki lebegősben fürödhetett, a többi élemedett korú orrlógatva kullogott el, ha nem volt egy rendes butyikája. De ugyanígy pellengérre lett állítva minden papucs nélküli renitens. Mert itt a papucs is baromira szentírás.

Nos, előjött belőlem a logikus. Ilyen vagyok, szimplán logikus, értenem kell mi miért történik velem, valamint keresem a miértjeimre a választ. Fel is tettem a szigorú úszómesternek ezeket, amikor elkezdett hepciáskodni. Ennek eredményeként Simon zöld utat kapott, mehetett a medencébe, aztán a fiatal úszómester hátat fordított és szó nélkül otthagyott. Hihettem volna joggal, hogy ő egy bunkó francia. De nem, bunkósága inkább a zavartság franciás megnyilvánulása volt, mert nem tudott angolul. Segítséget kért a kolléganőjétől, aki lassan felemelkedett a székről, mint Berta a Két pasi meg egy kicsiből, csak nála jobb alakja volt, és lassan sétálva papucs nélkül (!) elindult felém.

 

Elmondta, hogy itt tilos a rövidnadrág. Mert az koszos és koszos lesz a víz. Akkor megemlítettem, hogy a sáros papucs miért kötelező? Az még koszosabb, mint a sort. És rámutattam, hogy neki sincs papucsa. Ó, hát ő itt dolgozik, neki nem kell papucs. De nekünk kell! Amúgy úszósapka szintén nem kötelező, gondolom a csomóban hulló hajat már a recepciónál kiszűrik.

Nos, miután franciásan dogmatizálva lett ami fontos, bólintottunk, majd Peti fogta magát, és jól nevelten letolta a rövidnadrágját a csajszi szeme láttára „Na, így akkor jó lesz?” kurjantással kísérve az akciót, hogy minél többen felfigyeljenek. Azért mentségére elmondom, hogy sötétkék konszolidált, ámbár valóban feszülős alsónacit viselt alatta. Hála Istennek! Kinézem az elvetemültből, hogy erős felindultságból elkövetett nadrágmentes csobbanással ránk hozza a 4 éve pozitív oldaláról megmutatkozott francia rendőrséget.

Így esett az eset, hogy Pöti egy petit pamutnaciban pancsolt a franciák tiszta medencéjében "Berta" megelégedésére.

A többi férfiember szerényen, jól nevelten, igazán szabálykövető magatartást tanúsítva, magyarul hangosan anyázva elvonult herevillantós nadrágot szerezni, vagy felhagyott az egésszel és inkább magába döntött 2 liter sört vigasz gyanánt.

Mi azért jót fürcsiztük :D

 

Majd eljött az este, a nap fénypontja

 

Szerényen szóltam a szomszédoknak, hogy megköszöntjük Simit újra a teraszon, ha van kedvük, jöjjenek át. Iván család sokat segített a pakolászásban, nagyon hálás voltam. Meg persze zavarban is, mert már csak ilyen vagyok. Fura voltam a helyzetnek!

Rászúrtam a 2 db torta formájú sütire 10 gyertyát, az egyiket meggyújtottam, és kezdődött a szülinap.

Éneklés, gyertyafújás, taps. Simi szemlesütve szintén mély zavarban, mint az édesanyja. De ezzel nincs ám vége a történéseknek! Sőt, elkezdődött a lényeg.

Volt nagy sutyorgás, hogy Tomi és Szabi készül valamivel, Simi nem tudja, meglepi lesz neki.

Jön a 2 nagy előadóművész, Simit leültetik a székre, majd kezdődik a spontán szülinapi köszöntés, amit megörökítettem, és közzé is teszem.

A videó minősége kritikán aluli, bocsánat, de ennyi telt a kütyümtől. A sötétség leple alatt kibőgtem magam, de nem csak én, Simi is fokozott érzelemmel éli meg a drámai helyzeteket.

Azt hiszem soha nem fogja elfelejteni a 10. szülinapját, amikor zenéltek neki, csak neki, azok, akikre felnéz, és 20 ember ünnepli őt csak azért, mert örömet akarnak szerezni.

Köszönöm, mindenkinek kívánom, hogy legyen egyszer ilyen szülinapja!

Folytatás lesz, de még milyen! Még mélyebbre ássuk magunkat Provence-ban, bele a kellős közepébe!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.