Provence 3. rész

 

...amelyben pár sportőrült egy 6 órás ultradumáló mérkőzést követően teniszütővel folytatja a meccset, sikerrel. Lesz itt extrém buszozás, csigaevés, és nem mellékesen pár pazar helyszín, amolyan vidékies franciás milliőben.

Vigyázat! Bő lére eresztettem. Részletekben is olvasható, ne add fel!

 

Számomra az utazás a következő napokban érte el a „felhőtlenül élvezem” stádiumát, megláttam azt a Provence-t végre, amit felettébb színes fantáziám agyamnak erre fogékony féltekéje felé vetített szakadatlan. Istenem! Aki ott él, ugyanígy látja? Tudatában van az ottani ember, hogy mekkora ajándékot kapott csupán azáltal, hogy oda születhetett? Vagy mindenkinek csak az ismeretlenre van szépetlátó szeme? Ami körülötte van minden nap, azt nem ugyanígy látja, mint én? Megnéztük.

 

 

6. nap

 

A tegnapi hosszú éjszaka után jól esett ma tovább aludni, bár ezzel a lusta hozzáállással lemaradtunk asszem az évszázad teniszmeccséről, ami a Jankó-Miho és Cs.Tibi – Józsi párosok között zajlott rosszul titkoltan életre-halálra. A valaha profi technikát elsajátított fiatal, bár edzetlen csapat elfogadta az idősebb, de annál jobb kondícióban levő tapasztalt, aktív sportos útitársak kihívását.

Edit tudósítása alapján emlékeimben így él a játszma:

A korosabb csapat némi handicappel indulhatott, ha számításba vesszük Jankó max. 1,5 óra alvását, valamint az addig elfogyasztott sör alkoholtartalmának koordinációra gyakorolt nem éppen jótékony hatását, plusz extraként azt a tényt, hogy Miho tulajdonképpen apósa ellen szándékozik kiállni.

Nos, a meccs végeredménye győzelem. Jamárminthogy kinek a javára győzelem? Jelen esetben a „lassú víz partot mos” diadalmaskodott az „add ide azt az ütőt, majd én megmutatom” fiatalos lendületével szemben, de csupán egy gyenge száraz hajszállal. Visszavágó lesz! Alig várom ;-)

 

A délelőttöt, valamint a koradélutánt a kempingben töltöttük, pihenésre fordítva az időt. A pihenés kinek mit jelent, ugyebár… A 4 sportembernek rohangálást a teniszpályán, többeknek alvást, sétát, napozást a strandon, piacozást Cavallionban.

Erre az útra nem hoztunk futócipőt kivételesen, de ennek is megvan ám a rettentően komoly indoka.  (Ezt sejti mindenki aki ismer. Futócipő nélkül ritkán teszem ki a lábam. Most volt a „ritka”)  Ehelyett jól bereggeliztünk, besétáltunk a városi vásárlónegyedbe további reggeliket beszerezni, majd irány a strand. Ha már olyan jól összebarátkoztunk a személyzettel és kitapasztaltuk a helyes viselkedési normákat, ki akartuk élvezni a végtelenségig a ránk fordított különleges figyelmet. (Lásd 2.rész)

 

Mai kirándulásunk előtt fél órával már mindenki a járművünk mellett toporgott, mert a pihenésből is megárt a kevés is, ha az a lényegtől veszi el az időt.

 

A busz ma már valóban autentikus provence-i tájakon gurult velünk, minden okunk megvolt rá, hogy szájtátva bámuljunk kifelé az ablakon. És természetesen aki kedveli az extra izgalmakat, kedvére sikongathatott egy-egy élesebb hegyi kanyar bevétele közben, meredten bámulva a szakadék felé, hogy fokozódjék a hatás.

 

Ménerbes (minerb)

 

A hajmeresztő vonalvezetéssel  izgalmasított francia vidéki utakon hamarosan megérkeztünk végre az „1 év Provence-ban” regény színhelyére, és írójának lakhelyére. Olvasta valaki? Én elkezdtem, de nem fejeztem be, mert nem ragadott meg. Nem vagyok irodalmár sem, meg etalon sem, olvassátok el, ha van kedvetek, biztosan közelebb hozza a tájat fantázia szinten, ha hagyod magad.

Szóval, gurultunk felfelé (!), a messzi távolban megpillantottuk a vágyott levendula ültetvényeket is. A panoráma nagyon ott van! A zölden hullámzó végtelen vegetációból kikandikálnak, leselkednek, vagy néha agresszíven burjánzanak az emberi kéz által majdnem ezer éve emelt kővároskák.

Ménerbes-et elérve nagy parkoló, a buszt otthagyjuk, gyaloglásra váltunk. Pulzusom emelkedik. Neeem, nem a fáradtságtól vagy a megterheléstől. Eh! Szippant be a város, alig bírom visszatartani magam.

La Vie Est Belle!!! – házfalról messziről belerikkantják az arcodba. Itt nem filozófiai és pszichológiai kérdés az életigenlő pozitív gondolkodásmód. Hanem csak úgy van. Sikátorok, szűken kanyargó utcák, amik között enyhülést hoz a gyaloglás során megfáradt utazónak az évszázados kövekből áradó hűvösség.

A fentebb említett regény kiadása óta megnőtt a turista forgalom a városban és a vidéken, amit el is tudok fogadni, mert a hely valóban megkapó. Majd egy csomó szinonímát kell kitalálnom a csodálatosra, ugyanis a mai nap, meg a következő pár már súrolja az ingerküszöbömet felülről.

Ennek ellenére itt most nincs embertömeg, szerencsére. 

Van a városnak dugóhúzó múzeuma, előtte egy Minerva szoborral, valamint egy híres pincészete, aminek a tulajdonosa az Emanuelle filmek producere. Picasso is élt itt, bár Őróla ezt egy csomó városban el lehetne mondani. Úgy vagyok a „Picasso élt itt” információkkal, mint Salzburgban a Mozart szülőháza/lakhelye táblákkal. Hol nem??

Hegytetőn egy kastály áll, pfúj, tiszta idill. :)

 

Állítólag errefelé rengeteg szarvasgomba terem, bár nem elég, ha Olaszországból is pótolni kell (lásd felháborító leleplező írásom a 2.részben). Disznókkal kerestetik a föld alatt termő brutálisan drága fűszernövényt. A cocáknak a gomba illatára mindenféle pajzán gondolatuk támad, ha megérzik a szagot, akkor bármire képesek, hogy végre megtalálják a forrását. Bár szegények soha nem azt kapják jutalmul a végén, amire igazán számítottak. Hú,  de rohadt egy dolog ez, nem? A sok kielégítetlen disznó nem veszélyes amúgy? (most majdnem írtam ide egy hasonlatot arra vonatkozóan, hogy milyen lehet a kielégítetlen disznónak, de eszembe jutott, hogy a poszt totál nyilvános és nem korhatáros. :P ) Tudja valaki, embernek nincs ilyen jó kis hatásos afrodiziákum? ;-)

 

Ajaj, ez a téma most eléggé kimerítette a szürkeállományom, na összekaparom magam, hogy visszaemlékezzek Ménerbes-re.

Elsétáltunk a tetőn álló temetőig, ami zárva volt ugyan, be nem tudtunk menni, de kívülről is nagyon tetszettek az egyszerű, tiszta, nyugodt sírok, amik tulajdonképpen nem voltak egyéb, mint dísztelen kő sírkövek. Körülöttük pár árnyékot adó fa és fű, teljes nyugalom.

 

 

 

Autókkal is találkoztunk. Ezt nem is értem. Ha itt szembetalálkozik 2 autó, az biztos, hogy nem mennek el egymás mellett, az egyiknek tolatni kell, más megoldás nincs. Tény, nem volt sok jármű, de az a pár járgány, amit láttam, csak komoly logisztikával tudja megoldani az együttélést ebben a városkában.

Retro autós fotó is készült Zolival és Simivel, a pasikat ez miért tudja ilyen lázba hozni?

Bő egy órát sétálgattunk a kb. 3 utcából, egy hotelből és a fent említett nevezetességekből álló településen. Azt hittem napom csúcspontja volt. Na ja, mert akkor még nem láttam a következő helyeket!

 

 

 

Lacoste

 

Nem, nem a krokodilos Lacoste. Nem sportruházat. Semmi köze annak ehhez a helyhez.

 

Lacoste középkori hegyi városka, döbbenetesen gyönyörűséges környezetben, a Luberon és Ventoux hegyekkel ölelve bámulja egész álló nap a szemben álló Bonnieux városát, amiről mindjárt szintén írok.

 

 

 

 

 

 

 

 

A város leginkább a hírhedt de Sade markiról nevezetes,tudjátok, a bizarr szexualitásáról megismert, a szadizmus és ösztöni lét hirdetőjeként többszörösen börtönbe zárt figura, aki több könyvet írt a börtönévei alatt sajátságos filozófiájáról.

Már amíg ide eljutottunk Minerbesből, az felszabadított bennem egy hordó adrenalint. A hajtűkanyarok próbára tették a vezetőtudást. Meg az idegrendszert. Sofőrünk, Elemér, bravúros manővereinek köszönhetjük, hogy épségben megérkeztünk. Gyengébb idegzetű útitársaim csukott szemmel és jógalégzéssel, mély alfában tudták csak átvészelni ezeket a kalandokat, amit bárki át tud érezni, ha utazott már 2 méter feletti magasságú járműben ülve alatta 300 méteres szakadékkal. Már-már azt vizionálja az irányíthatatlan belső képi világgal megvert fantáziáló, mint pl. én is, hogy a busz dől a szakadék felé, és erősen koncentrál, hogy a fizika törvényeit áthágva 100 %-al csökkente a testtömegét a felborulás esélyének mérséklése céljából.

A parkolás most nem volt annyira evidens, mint Ménerbes-ben, de valahogy mindig meg van oldva pikk-pakk.

Mellbevágó látvány volt a távolabb fekvő Bonnieux, ahogy, mint egy csipketerítő nagyanyámnál anno, lágyan befedte a szembenálló hegyet és völgyet.

Lacoste két utcáját szintén kb. egy óra leforgása alatt töviről hegyire bejártuk. Lófráltunk a macskaköveken, megpihentünk a templomtéren, ahol Simit lenyűgözte egy nagy, kagylókból épített, kagylót formázó szobor. Innét felbaktattunk Sade márki  csúcson álló kastélyához, ami látott ugyan jobb napokat, de a romok is adtak egy fílinget a helynek, ahogy Jankó mondaná.

 

Megint egy fogyasztói társadalmon kívüli, de annál inkább (vagy épp ezért) élhető település, amit nagyjából meghagytak eredeti jellegében pompázni.

A falu meredeksége miatt a nagy, sima, csúszós köveken meglehetősen bénán haladtam, kb. 5 méterenként megcsúsztam a márványfényes sima talpú nyári sarumban. Mindenki így kacsázott, aki nem túracipőben tolta a kilométereket, azt elmondhatom.

Lacoste úgy ahogy van, egy csoda! Remélem eljutsz oda, ha még nem voltál, mert megérdemled.  Ezt majdnem mindenki megérdemli. Kihagyhatatlan!

 

Bonnieux (boniő)

 

Már 2x említettem, és végre írhatok róla pár mondatot.

Hahó, látta itt valaki a Bor, mámor, Provence című filmet? Jah, hogy többször is? Értem. És megértem. A film egyik helyszíne ez a falu, ami az amcsik részéről egy állatira ütős választás volt, mert olyan festői környezet a sztorihoz, mint a legszebb álom.

 

A városka az újkőkorszak óta lakott, a templomosok egyik székhelye volt, tehát nem egy új szerkezetű „csinált” település, ahogy egyik sem, ahová ezen az úton eljutunk.

 

Titkon egy nyüzsgő városra számítottunk, valami olyasmi járt a fejemben, mint a filmbeli nyüzsgés, de annak itt nyoma sem volt. Az utcákon pár ember lézengett csupán, semmi jele nem volt a zsibongó turista áradatnak.

 

 

 

Zolival azt terveztük, hogy itt beülünk valahová, és igazi francia ételeket fogunk enni. Mindig van egy ilyen beülős, ízlelgetős, borozgatós este, ami olyan giccsesen romantikus, az én gyökeres ellentétem. Nem szeretek romantikázni a klasszikus értelmében. Az olyan megjátszós, hazug. Mondjuk nem is tudom mi a klasszikus értelme. Átfogalmazom, nem szeretek romantikázni az általam romantikusnak értelmezett módon, ami nem őszinte. Csak lazán egymásra figyelve beszélgetni, picit becsípni, röhögni minden hülyeségen, és szerelmesnek lenni. Na, ezt csináltuk. Ez romantikus?

De előtte azért megnéztük a pirinyó belvárost. Felcaplattunk egy majdnem 513 lépcsőfokkal magasabban levő csodahelyre, ott áll a templom, magasan, a Luberon hegy tetején. Látni a várost, a tájat, messze-messze.

Pfúj, ez már azért túlzás, hogy ilyen a panoráma. Meg az is, hogy így elájulok egy ilyen egyszerű, tartózkodó, csöndes várostól. Utáljuk érte egy kicsit őket, jó? Elegem van belőle, hogy csak itt áradozok, ilyen szép, meg olyan csodás. Unom, na! Csakazértis rühellem őket egy picit ezért a helyért, és irigy vagyok. 

Oké, most, hogy így kidurciztam magam, indulás vacsizniiiii!!!

Az étterem a legeslegszebb panorámával rendelkezik, amit láttam evör! Neve egyszerű: Brasseries les Terasses. Kicsi hely, jobbra az étterem az utca egyik oldalán, balra az asztalok az utca másik oldalán, az asztalok mellett letekintve óriási „szakadék”, a mélységben a város a lemenő nap által sárgásvörös fényben, olyan cuki, már-már túlzás.

Cs.Tibiék is ide ültek be, később Ákosék is, megláttuk, hogy van még egy szabad asztal, lecsaptunk rá. Az étlapon az árak tartalmazták a panorámát, reméltük, hogy a kaja is hozza az élményt a pénzért.

Bocsi, de most gasztro élményeimet fogom megírni, mert egyszerűen muszáj megörökítenem, amíg emlékszem rá. Elöljáróban annyit, hogy cefetül jól döntöttünk ilyen szempontból is.

 

 

 

Nah, csini pincérfiú felvette a rendelést, még csinosabb pincérlány kihozta a rozét és az üdítőt Siminek. Felkészültünk egy hosszadalmas várakozásra, míg elkészül az étel, ez a franciáknál alap. Akkor is sokáig tart, ha csak egy kávé. Más időszámítás, el kell fogadni. Egész jó hangulatba kerültünk mire megérkeztek ételeink, de megérte várni, mert irdatlanul jól néztek ki.

Zoli friss, tölgyfalevélben (vagy milyenben is?) sült camambert kért salátákkal, sült spárgával és avokádóval. Na, összefutott a nyál a szádban? Most figyelj! Én egy ház specialitása salátát kértem (előtte kilestem, hogy bazinagy adag lesz), Volt benne a rengeteg pazar friss és párolt salátára halmozva sült lazac, grillezett tonhal, kagyló, rák, és CSI-GA! Bizonyám! :o) Simi ízlése még gyermeki módon eléggé egyoldalú, ragaszkodott a pennéhez, amit kéksajtos mártással tálaltak számára.

 

Én a csigás/rákos tálamhoz persze kaptam citromot, valamint nedves kéztörlőket, ami jól jött, mert kb. úgy összekentem magam mint egy boxer kutya vakond vadászat közben.

A csigától első pillanatban féloldali szívinfarktust kaptam, pedig szépen ki volt szedve a házikójából a szerencsétlen, de végül örültem neki. Én most itt vagyok a csigazabálók hazájában, az ő kultúrájukban ez alapvetően egyértelmű, na, akkor alap az is, hogy együnk csigát a rozéhoz.  Egyértelmű.

Nem kell betojni. megijedni. Finom. Komolyan mondom, fincsi. Fehér, nem is néz ki rondán, állagra kicsit ruganyosabb, mint a hús, de mégis omlós, enyhén édeskés. Szóval egyáltalán nem gáz. Nem baj, én azért egy harapás után átpakoltam az egészet Zolinak. Azért nem vagyok én annyira nyitott. Ő viszont teljesen elfogadó, simán megette, mert neki is finom volt, és nem gondolt konkrétan az állatra, ami a CSIGA, hanem csak az ízre. Ő egy igazi ínyenc, nem úgy, mint én, aki meg már csak ilyen földhözragadt, és merev, ha csiga/béka/kígyó evésről van szó, mert nem bír elvonatkoztatni az eredeti formától. De legalább megkóstoltam, ezt kérem értékelni!

A főétel amúgy tényleg totális íz orgia volt.

De azért nem hagytam ki a desszertet. Kértem egy Tarte Tatint, amit 2 alkalommal már én is sütöttem, baromira izgatott milyen az autentikus változat. Elmondom, hogy külalakra fényévekre megvertek a franciák. Kicsi pitesütőben sütötték, nem nagyban, mint én, persze így könnyű. Nem esett szét, mint az enyém, ami olyan ronda lett mindkét alkalommal, mintha összeszórtam volna a cuccokat a sütőben jó messziről, aztán az eredmény látványra, mint egy bioszemét-rakás, megbarnult alma rapszódikusan elhelyezett tésztadarabokkal, amin a gyanúsan sárgásbarna színű lé (ami egyébként karamell) folydogál ki a sütőből. Az övüké szép kompakt volt. Szintén vaníliafagyival tálalták, mint én. DE! És itt a lényeg: Ízre (szerintem) nem tudtak lenyomni. Sőt! A magaméra több pontot adok. Az enyém lágyabb ízű, harmonikusabb volt a langyos torta a hideg fagyival, itt minden hideg volt. Az enyém annyira fincsi volt, hogy még verset is írtam hozzá, de azzal nem terhellek Téged, aki megtisztelsz azzal, hogy ezt itt végigolvasod belealvás nélkül.

Simi Tarte Citron-t kért, amit szintén készítettem már, sőt, az igazából nagyon megy. Ebben sem kaptam ki, jól van, itthon is lehet szupi francia sütiket gyártani. A citrom tortát valami fenomenális tejszínhabbal tálalták. De tényleg! Nem tudom, biztosan zsírosabb volt, attól krémesebb, fogalmam sincs, de legszívesebben elvettem volna az egészet Simontól, hogy felfaljam, de visszatömködtem magamba az éhes állatot, és meghagytam a gyerekemnek a saját desszertjét. Ugye milyen jó anya vagyok? Zoli nem sütizett, csak kávézott. Meg is bánta, mert nem szívesen adtunk a sajátunkból.

Vacsizás közben az utcán ismerős alak közeledett, kezében egy szál gitár. Nagyon átszellemült arcot vágott, majd Tiborék asztala mellett belekezdett egy dalba, de ha kinyírtok sem jut eszembe mit adott elő a még franciák számára ismeretlen művész.

Amúgy Tomi azzal a nem titkolt szándékkal hozta a gitárt, hogy utcai nyüzsiben hangulatot csinál, de utcai nyüzsi híján beérte a az étteremben fogyasztó honfitársak szórakoztatásával. Az éttermesek nem bánták, emelte az est fényét a produkció, khm, khm.

A vacsora legkellemetlenebb része a számla kiegyenlítése volt, de akkor is és most is azt mondom, megérte! Ezután nekem Bonnieux = gaszto angyalok városa.

 

7. nap

 

Tegnap este folytatódott ami nem lett befejezve tegnapelőtt, és így tovább. Korán ágyba kerültünk, én éjszaka kettőre biztosan, Simi is kb. akkor támolygott be a kuckójába. (Tanító nénik! Esküszöm, hogy ez csakis nyáron és kivételes esetben van a gyereknek megengedve. Ha tanév során figyelmetlenséget vagy álmosságot vélnek felfedezni rajta, annak kizárólag vitaminhiány lehet csupán az oka. Azt meg kezeljük!) Zoli reggel 4-re szintén megérkezett, így frissen és kipihenten néztünk a tegnapi napot is überelni képes újabb csodákkal szembe.

 

Orange

 

Utazásunk a gyümölcs nevű városba számomra emlékezetes volt. Kedvenc, és asszem egyetlen  esztéta ismerősöm, vagyis Jankó, a buszon a reprezentáció kérdéskörét feszegette. (valaminek a kifejeződése, leképezése) Francia filozófusok kutatták ezt a problémakört, így aktuális lehetett most ez a kérdés, úton Orange-ba.  Műkedvelőként szívesen hallgatom azokat a témákat, amikről semmiféle fogalmam nincs, de az úgy van prezentálva, hogy még én is felfogom, sőt, élvezem az előadást.

Te már hallottál a szintekről? A reprezetáció 3 szintjéről most már én igen.

Az első szint a mennyiségi megmutatkozás. Nekem van ennyi ezem, meg annyi azom. Van 8 házam, meg 3 autóm, tele a pincém borokkal. -  Itt tartunk legtöbben, nem?

Második szint az egyediség keresése. Itt már elmozdulsz a különleges felé, mást akarsz, mint az „átlag”, az egyedi kocsira vágysz, amiből kevés van, egyedi borokat keresel, egyedi ruhát hordasz. -  Itt is tartunk már egyre többen. Ez jó.

A 3. szint, amikor a közösség felé úgy reprezentálom magam, hogy olyan egyediségeket kezdek el felkutatni, ami megismételhetetlen. Amiből nincs több, másnak nem lehet. Művészeket, fiatal tehetségeket karolok fel, őket támogatom. –Ilyet is ismerek, és büszke vagyok rá!

Provence nemesei szép lassan eljutottak erre a 3. szintre a történelem során, talán ezért lehetett mostanra ez a hely ennyire különleges és vonzó. (a kép nem kapcsolódik szorosan a témához, de bele lehetne magyarázni, ugye, Jankó?)

Mi? Hogy? Ne okoskodjak, mert disszonáns tőlem? Na, kössz. OK, akkor nézzük Orange-t.

 

A várost Krisztus előtt alapították, az 1700-as évekig nem tartozott Franciaországhoz, mini hollandia volt egy itt élő orániai család miatt. Jelenleg viszont nagyon is francia, sőt, azt mondják, hogy ez ma Franciaország legszélsőjobbosabb városa. Nem regélek többet a történelméről, pedig van neki, de a neten úgyis olvasható sokkal pontosabb forrásból, mint amilyen én lehetek.

Frappáns parkolás után sétánk a belváros felé nem volt hosszú. Szerencsére, mert Orange Franciaország legmelegebb városa a 35 fokos átlaghőmérséklete miatt. Ezt én nem tudom megcáfolni, gatyarohasztó hőség volt.

 

 

 

 

Szinte azonnal belefutottunk a diadalívbe, aminek a díszítése annyira aprólékos és feltűnő, hogy még én is rácsodálkoztam, aki egyben szemlél és rossz a szeme. Csak úgy odadobva egy ilyen római kori diadalív a város szélére, semmi faxni. A világörökség része amúgy, mellékesen. Gyönyörű!

 

 

 

 

 

 

 

 

 A nyüzsgő utcákon átkelve megkerestük a római színházat, amit teljesen méltán, semmilyen túlzással neveznek a leglenyűgözőbbnek Európában. És persze ez is világörökség. Hatalmas szabadtéri színpad egy monumentális hátfallal, körben a nézőtér. Mellbevágó érzés ott lenni. Sok idő kellett, hogy felfogjam amit látok.

A belépő mellé a gyerekek kaptak egy felfújható kardot. Simont persze boldoggá tette a kis ajándék. Petit is boldoggá tette volna, alkudozott, hogy szeretne egyet ő is, de róla képtelen volt bárki elhinni, hogy a 180 cm magas, 80 + kilós küllem gyermeki lelkületet zár magába. Pedig aztán!!! Simit és Somát, sőt Zsófit is megkörnyékezte, de előadásával nem tudta meghatni az életkoruk alapján is gyerekeket. Így a kard maradt eredeti tulajuknál.

Visszatérve a színházra, ez számomra utunk egyik legemlékezetesebbje volt valamiért. Még nem tudom a pontos okát, de biztosan rá fogok jönni. Nem csak a látvány, más is megérintett. A színpad akkora, mint egy golfpálya, a hátsó fal nem fért el a fényképezőbe. A nézőtér hatalmas és veszélyes. A lépcsősorok felett kis szobák nyíltak, valaha talán öltözők lehettek és sütödék, ital árusok, ilyesmi. Ma mindegyiket berendezték, valamilyen kiállítás vagy előadás folyt a sötét helyiségekben. Az egyikben 3D-ben zenés vígjáték, (ez nagyon érdekes volt, ahogy a vetítés 3 D-ben a szoba közepére hozta a színészeket) a másikban rock zene történeti bemutató, aztán volt még 20-as évek hangulatának megmutatása a színházban, és még sorolhatnám. Nagyon színes volt az egész, én egy percig nem unatkoztam. Ez a hely nagyon megérte a 7 euros beugrót! Simiből kibújt az exhibicionista, felment az óriás színpadra, és rögtönzött egy kis tornázát nekünk. Olyan picike volt ott, mint kicsicsillag a végtelen égbolton.

A színház után volt még időnk csellengeni kicsit a belvárosban. Fagyiztunk egyet (tényleg irdatlan meleg volt), majd lődörögtünk a helyi termékeket árusító butikok között. Vettünk levendulalekvárt, amit azóta meg is ettünk már. Fura, de nem rossz. Szappan illatú méz. :P

EL tudnék sétafikálni az ilyen helyeken órákig. De persze ez nem jönne össze, kivéve, ha egyedül tenném. Zolit nem nagyon lehet rávenni, hogy mondjuk egy óránál többet fordítson az ilyen jellegű tevékenységre. Pasik.

 

És akkor következzék a 4 évvel ezelőtti szerelmemmel való újbóli találkozás, tatatataaaa:

 

Pont du Gard

 

 

A római kori vízvezeték és környezetének látványától már a korábbi utunkon is dobtam egy hátast. Ez mindenkinek elállítja a lélegzetét. A vízvezeték híd a Gardon folyó felett áll. A római kor óta. Monumentalitás, erő, szürke hideg kő. Bizalom. Amikor az áradások minden hidat leromboltak, a Pont du Gard állta a sarat és a vizet. Sokat élt, sokat átélt és túlélt. Ezt lehet érezni azon a helyen. Gyönyörű szép, 3 szintes boltíves csoda. Az alsó szinten lehet átsétálni rajta, a legfelső meg a vízvezeték.

Miután jól kibámészkodtuk magunkat a hídon, lementünk a folyó partra, hogy lehűtsük magunkat a borzongatóan hideg vízben. A hely patinája ellenére nem voltak itt tömegek. Persze voltak strandolók és kirándulók, de semmi elviselhetetlen sokaság. Nagyon pöpec képeket kattintottunk a vízben, háttérben a híddal, vagy a háttérben a folyóval, vagy a zöldbe boruló domboldalakkal.

 

 

Az úszkálás, szép kavics keresgélés, napozás, bámészkodás édes nyugalmát 2 útitársunk által előadott vízbe ugrálós  játék zavarta meg. N.Zoli és Peti (már megint a Peti!) olthatatlan vágyat érzett, hogy egy magas szikláról a folyóba vesse magát. Jól bejáratott helyet találtak a célra. Sajnos a híd alatti betonról ugrás tiltva van, (nem úgy, mint 4 éve) így maradt a szikla. A kezdeti óvatos, kicsit gondolkodós ugrások után jöttek a bátrabb vízbe vetődések, sőt voltak kamikázé figurák, akik nekifutással, vizes kövön gellert kapott mozdulattal végül háttal érkeztek a vízbe. Node Zolit és Petit ez sem tartotta vissza. Megvárták, hogy a koordinálatlan ugrómozgású ipse élve kikecmereg, majd folytatták a játszadozást. Sima ügy.

Nagyon meleg volt ma, nem kívántuk az ételt, csak inni egész nap. 50-es faktorú krémmel kentem magamat és a fiúkat is, de így is tiszta kreol színünk volt már az utazás 7. napján.

A Pont du Gard-ra bejutni, majd onnét kijutni egy fura, pályaudvar szerű építményen keresztül lehet. Érdekes, hogy itt talán több ember volt, mint a hídnál és a folyóparton. Bár, most hogy ezt leírtam, már tudom, hogy a rekkenő hőség lehetett az oka, nincs mindenkinek ehhez megfelelő állóképessége. Pedig a hely különös módon nagyon tölt. A nagyvárosok leszívnak, csakis pihenten bírom végig figyelemmel. Ez a hely viszont a töltődéshez kell.

Ugye ide jövünk még? Jó? Imádom! Ugye nem utoljára láttam?

 

Avignon

 

 

Nagyváros, a lakóinak száma alapján (80-90 ezres), de valahogy nem éreztem ezt meg 4 évvel ezelőtt sem, amikor itt jártunk, és most sem.

Világörökség. Igen ez is az. Beleakadtunk párba az út folyamán.

 Ami számomra a legjellemzőbb kép, az a Rhone folyót félig átívelő híres hídja a Pont d’Avignon. A híd valamikor a 12 században épült először, de áradások miatt leomlott. Párszor újraépítették (nem tudom a pontos történetét, pedig biztosan izgalmas), aztán végül így hagyták, csonkán, eredeti funkcióját elhagyva csupán a város díszeként. Igazán sajátságos jelkép amúgy, talán a leghíresebb híd Franciaországban. Sétánk a belvárosba a hidat érintette először, tényleg jól mutatott a levendula mezők által lilára festett panorámában.

A belvárost körülvevő várfalon belépve már nyilvánvaló volt, hogy sikerült valamilyen fesztivált kifognunk, micsoda mázli! A forgatagba a pápai palota környékén és a pápai kertben tett séta után vetettük bele magunktat.

A 14. század körül a Vatikán helyett ide helyezték a pápai hivatalt egy időre, Jankó mesélt erről, ez is izgi téma, (hogy is volt, ki és miért tette amit tett, jól tette, vagy sem, stb.) ha kíváncsi vagy az Ő független történetére, gyere el legközelebb az útra, mert most nem tudom leírni, túl hosszú lenne a poszt (így is az) :)

A pápai kert szépen gondozott, kanyargós sétány felvisz egy dombtetőre, ahol sokan lebzselnek, nézelődnek, fekszenek a füvön, olyan jó kis piknik hangulat van ott fenn. A város és a Rhone látványa innen a magasból eléggé pazar, amolyan körpanoráma szerűség, mert bármelyik égtáj felé letekinthetsz és legeltetheted a szemed a látványon.

Lődörögtünk kicsit ott fent, Simi fára mászott, Zoli vegyült a helyiekkel, a fűben fekve pihentette a lábát, a többiek szétszéledtek, mindenki ment amerre látott.

 

 

 

A kertben a viszonylagos nyugalom normalizálta a pulzust, de kint, a palota melletti téren és a főutcán már igazi forgatag fogadott bennünket, felpöröghettünk újra. Emberáradat borította az utcákat, hömpölyögtek a fesztiválozók, tele voltak a terek és az utcák mutatványosokkal, művészekkel: táncosok, tornászok, zenekarok, mozdulatművészek, képzőművészek, ésatöbbi, nem is tudom. Művészeti fesztivált kaptunk ki, nagyon brutál, hogy mennyi embert vonzott minden korosztályból. Kanizsán sem lenne rossz valami hasonló fesztivál, a dödölle, bor, sör mellett valami más, egy művészeti banzáj az utcán, sok zenész bandával, táncosokkal, kórussal, ilyesmi szétszorva az utcákon, egy időben sok-sok magát megmutatni vágyó tehetség. Nekem tetszene, nektek nem?

 

Láttuk ET-t, éppen újságot olvasott. Én nem mertem volna megzavarni, mégiscsak egy földönkívüli, tisztelem ezeket, de Simon nem tágított. Vele akart fotózkodni, senki mással. Pedig volt ám választék, hajaj! Még magyar táncosokkal is találkoztunk. Itt is ez a kozmopolita áradat… Hm, ezek a franciák azért tudnak valamit!

 

 

 

 

 

 

A pápai palota tövében a téren 2 breakes fiú gyakorolt, Simi picit mászkált körülöttük kézen, meg valami ugrást is csinált. Nézték picit, aztán hívták maguk közé. De fura ám ez a gyerek Akarja, hogy észrevegyék, de ha ez megtörtént, akkor már jön a szerénykedés, elpirul, és leáll. Most is ez volt, de láttam, hogy büszke magára, tudtam, hogy a torna lesz porondon ma este. A fiúk egy ellesett mozdulatát a Pont d’Avignon tövében gyakorolta rogyásig, mert a fejébe vette, hogy ki fogja tartani magát oldalra egy karral. Jelentem, összejött neki. Sőt, a csoport kapott egy hevenyészett Rundel 2 flikk bemutatót is, mert a fiamban tömérdek energia gyülemlett fel a kirándulás végére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Napunk, vagyis éjszakánk a kempingben folytatódott, miután éjfél körül beevickéltünk buszunkkal a szálláshelyünkre. 

Emlékezetes volt, elmondom miért. Figyelj, most megható és komoly témát feszegetek! Megtudtam, hogy a ragaszkodás és a hűség fogalmát Ákos olyan szintre emelte, amit mi műkedvelők szemlesütve hallgathatunk csupán, mert eddig soha, de soha még csak meg sem közelítettünk ilyen mértékű elkötelezettséget. Imádatának tárgya Thomy. A Thomy szép, a Thomy megismételhetetlen, a Thomy tökéletes. A Thomy pótolhatatlan. Thomy megéri a fáradságot, hogy országhatárokat átlépve, a távolságot figyelmen kívül hagyva, az időt, pénzt és magát nem kímélve elérje őt, megszerezze, hazavigye, és …. megegye. A Thomy A MAJONÉZ! A majonézek császára. Az ízharmónia csimborasszója. Soha nem készült, nem készül és nem is fog készülni ilyen fantasztikus majonéz, mint a Thomy.

Vera, a feleség és Anna a lánygyermek már nem rendelkezik ekkora elkötelezettség génnel, mint a családfő, állítólag nekik a sima itthon kapható majonéz is finom. Én nem tudom. Az viszont biztos, hogy ezzel az előadással Ákos szép lassan, de végérvényesen elhinti a Thomy kórt. Már én is vettem Szlovéniában Thomyt, be kell vallanom. Nos. Nem rossz. De asszem nekem jó az itthon kapható. Amúgy alig találtunk belőle, csak egy kicsi boltban volt. (Szerintem Ákos előtte napokban már lerámolta a nagyobb üzletek polcait.) Te, Ákos! A kurkumát és a curry-t szereted? Szerintem attól más. Oké, jól van na! Nincs párja, rendben. Bocsi ;)

 

Nah, befejezem. Aki idáig eljutott az olvasásban, az megérdemli, hogy befejezzem végre. Megígérném, hogy legközelebb rövidebb leszek, de nem teszem, mert lehet, hogy nem. Olyan sok minden van még hátra. Tartalom volt, kérem szépen, tartalom! Na, légyszi ne értékeld, hogy a tartalmat hová a francba rejtettem el. Nézd el, hogy csapongva írogatok itt összevissza, plíz.

Hamarosan érkezem további kalandokkal. Csóközön!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.