Szlovákia – Donovaly - Spartan Super – 2015. július

Valami meghitt, romantikus programot szerettünk volna a házassági évfordulónkra. Olyan szép is a szerelem! Kettesben elmenni egy mesébe illő helyre, csak magunkban, egymásra figyelve. Tudod, kéz a kézben.

Nagy vehemenciával kutattam kezdetben  wellness tárgykörben, az olyan házaspároknak való program lenne, de közben állandóan elaludtam. Hú, most is mekkorát ásítottam. Nézelődtem tovább, akciós repcsijegyek Barcelona,spanyol helyek, dél olasz rész,  görög szigetek, Anglia, sorolhatnám nyugat Európát, de nem találtam a megfelelőt.

És egyszer csak valahonnan becsapott egy villám a fejembe, meg is világosodtam egyből. Juhúú, akkor legyen Donovaly, ahol éppen akkor rendezik a Spartan Race Supert, ami az egyik legkeményebb akadályfutó verseny. Zoli romantikus szíve is nagyot dobbant, és én büszke voltam, hogy milyen tündi kis felesége vagyok, hiszen micsoda örömöt szereztem neki!

Beneveztünk, lefoglaltunk mindent.  Simi edzőtáborban, Levi jött kutyázni, mi meg indultunk is.

Donovaly

Magyarul Dóval, Szlovákia egyik legfelkapottabb síelő helye a Tátrában, kb. 950 méter magasságon fekszik, és tényleg csodás a táj, mint az ilyen fenyves hegyvidékeken szokott.

Az odautazás időigényes. A szlovák részen kb. 60 km megy egy fizetős autóúton, ami gyors rész, de a többi szakasz falvakon keresztül halad, kanyargós, és lassú. De nem bántuk, nem siettünk sehová. Az autóúton megálltunk enni egy piknikelős helyen, a semmi közepén (azt hittük), de hirtelen felbukkant egy ember, csak úgy ott termett,  és kaját kért tőlünk. Adtunk persze. Elvitte a maradék kenyerünket és szaláminkat, és már el is nyelte a föld. Ahogy jött úgy ment. Misztikus. (lenne, de nem az, mert fentről láttuk aztán, hogy ott egy falu a közelben, csak az nem látszott a fáktól)

Besztercebányán kisebb elkavarás után irányban voltunk, és 25 km emelkedő után előbukkant Donovaly.

Mistrice részen foglaltunk egy apartmant, egyből meglett, hiába a GPS megváltotta a világot.

A szállásunk nagyobb volt, mint egy átlagos lakás, rettentően impozáns kilátással a hegyekre és fenyvesekre. Szerintem nyáron szebb mint télen. De én már csak ilyen vagyok, a síparadicsomot is nyáron kedvelem.

Amúgy nem sokat tudok írni Donovalyról, a fekvése az,  ami egyértelműen az előnye, mélyzöld fenyvesek, lekaszált sárgálló hegyoldalak, (a nap itt is gyilkos módon tűz), karácsonyi díszítések a házak oldalán (minek beszedni, ide úgyis mindenki sielni jár télen), alpesi jellegű házikók, rendezett utcák és porták, de azért látszik, hogy nem most van itt a szezon. Pár étterem, bisztró, egy bolt, és építkezés a főtéren. Első blikkre ennyi.

Felkaptuk a futócuccot, nézzük meg a helyet, nem nagy, fussuk be a környéket, edzésnek is jó lesz, meg nézelődni is többet lehet. 

A Park Snow nevű kedvelt lesikló helyeken, amit én most lekaszált réteknek láttam, már ott állt a Spartan akadályok közül 3, valamint a traktor gumik és szögesdrót, alatta felszántva a föld.

Jah, azt még előrevetítem, hogy nekem ez lesz az első Spartan versenyem, Zolinak is, de ő legalább már volt Fighters Run-on, ami nem számít, ahogy végül kiderült, de arról majd később.

Nagy okosan kikövetkeztettük, hogy a kék pöttyöket kell követni, és körbe tudjuk futni a pályát. Okosan, de tapasztalatlanul. A kék pöttyök baromira nem a pályát követték, közben erre rájöttünk, de sebaj, akkor legalább futunk hegyen-völgyön csak úgy, edzésnek remek lesz!

Elhagytuk a lakott részt, bejutottunk az erdőbe. Egy méter sík szakasz alig akadt, lábunk alatt kő ropogott, mellettünk patak zubogott, tiszta idill, megvan a romantika. Miután felküzdöttem magam egy emberölő emelkedőn hörögve nyögve, és végre beindulhattam a pihentető lejtőn a futásunk 6. kilométerén, sikerült megalapoznom nőies úri kisasszony külsőm a hátralévő pár napra. Akkorát estem mint az ól ajtó. 30 éve nem laffantam akkorát, mint most. Egyik lábam sem tudta követni a másikat, a karjaimat előre tudtam lendíteni, de csillapítani az esést már nem sikerült. Pici futószoknyám, kivágott rózsaszín trikóm semmit nem védett a bőrömből, így több sebből vérzett a történetem ezen a ponton, konkrétan állam, mellkasom, térdem, combom, tenyérpárnám, stb. A ruhám nem szakadt el, de úgy néztem ki, mint aki rozsomákokkal csatázott. Zoli megijedt, nekem folyt picit a könnyem, de inkább attól estem kétségbe, ahogy kinéztem, mint a fájdalomtól. Emiatt meg ideges lettem. „Fussunk tovább, nem érdekel!” reakcióm várható volt, így is lett.

16 km-t tettünk meg, míg visszaértünk az apartmanba. Csupa patak mentén, emelkedőkön, lejtőkön futós erdei menet volt ez, bogarak hadával küzdve, amik nagyon rá akartak cuppanni vérző sebeimre. Közben a falut elérve kétszer is megkérdezték, hogy a Spartan versenyre készülünk? Nem hagytam kétséget ránézésre sem, hogy komolyan veszem a műfajt.

Kimosakodtam a sebekből, lefertőtlenítettük mindenemet. Az állam bedagadt, a mellkasom ronda volt, a combom, térdem lüktetett. Jó kis kilátások a versenyre.

Vacsiztunk a szállásunk éttermében. Finom volt, és olcsó is. Amúgy nem drága semmi itt Szlovákiában hozzánk képest, 3-6 EUR-ért van már főétel.

Péntekre elterveztük, hogy nem futunk, pihenünk, csak elmegyünk a rajthoz, és megnézzük merre megy majd a verseny. Most már tényleg lazulunk.

5 perc sétára volt tőlünk a rajt, már szépen meg volt építve a depo, és ott magasodott a jó nagy rajt kapu. Sétálós túrázós kedvünk lett. Menjünk el egy darabon, csináljunk egy pályabejárást, csak egy kicsit, itt az elején. Ez volt a terv.

Gyerekek! 2,5 km-en keresztül csakis felfelé gyalogoltunk. De most ne ám valami futható emelkedőre gondoljatok, neeeem, gyalogolva, magunkat vonszolva 200-as pulzussal, sűrűn utalva a szervezők ősi mesterséget űző édesanyjára kepesztettünk felfelé a sífelvonóhoz. Oda, ahová lifttel akartam menni. Basszus, durva. Holnap ezt kellene megfutni? Beteg aki kitalálta. „Megyünk tovább?” – „Menjünk”

És mentünk. Az egész pálya egy rossz viccnek tűnt. Életemben nem másztam ennyit nem csak fel, de lefelé is.

Aztán elkavartunk. 1,5 km múlva visszafordultunk, és újra megtaláltuk a jelzést. Így 3 kilit tettünk bele az útvonalba pluszban. Fikarcnyit sem csodálkoztam, hogy elvétettük az irányt. Olyan úton vitt le a pálya minket, amit el sem tudsz képzelni. Az hogy meredeken lejt lefelé, és a derékig érő fűben semmit nem látsz, az egy dolog. Az hogy csúszik a láb, mert semmi nem tapad, és majdnem a 100 méterrel lejjebb levő fák adják a következő pofont, az egy másik dolog. Meg az is, hogy a csalán és a tüskés növények marják a tegnapi sebeimet, na az már durvább dolog. De az, hogy ezek közben a bögölyök kajálják a húsom, szívják a vérem, na az már betette a kaput, nem is igazán tudtam alkalmazni az önuralom képességét, ami pedig szokott lenni nekem. (Zoli cáfol...mármint azt, hogy alkalmazom időnként az önuralmat.)

Még kb. 3-4 km volt hátra a célig, de letértünk a pályáról, elegünk lett, elfogyott a vizünk, szétégtünk a napon, és durcás lettem nagyon.

Hazakullogtunk, 18 km-t tettünk meg ma is, teljesen nyilvánvalóan nem vagyunk normálisak, hogy egy verseny előtti napon szétcsapjuk az izmainkat.

Júlus 18. Spartan race

És eljött a nagy nap. Az izgalom meghágta a tetőfokot, mi meg fáradt izmokkal, para- és szimpatikus hatások előnyeivel és hátrányaival megáldva elindultunk, hogy megnézzük miről is szól a világ legjobb akadályfutó versenyének kinevezett Spartan Race.

A Spartan versenyeknek 3 fajtája van általában, a Sprint, Super és a Beast. A Sprint 5 km hosszú táv, min. 15 akadállyal, a Super 14 km és min. 21 akadály, a Beast meg egy félmaraton (21 km) kb 26 akadállyal. Általában nem superrel szokták kezdeni akik először próbálják, de mi igen. Úgy gondoltuk, hogy futni tudunk, az akadályok száma meg mindegy, ha 15 megy, akkor 21 is megy.

Az akadályok: Van ügyességi, erő, és szellemi elem is. Akinek nem sikerül egy állomást első nekifutásra végrehajtani, annak a büntetése 30 db burpee (4 ütemű fekvőtámasz rendes fekvőtámasszal vagy hasalással, felugrással a végén). Jól hangzik, nem?

Na, akkor nézzük a versenyt. 200-as csapatonként van a rajt, 15 percenként indítják a versenyzőket. Mi a 11 órás rajtidőt választottuk a regisztráláskor. Szerettem volna korábban, de ott már nem volt hely.

A rajtcsomagon kiemelve, aláhúzva a következő olvasható: ...you may die... - ez azért némileg sugalmazza, hogy ne játszótérre számitson az a félkegyelmű, aki ennek ellenére belevág.

Nagyon nagy volt a hangulat, szuper zenék, közös bemelegítés, motiváló csatakiáltások, ahogy kell. Sokan azért nagyon komolyan vették magukat, bekenték az arcukat katonásra, nemzetiszín arcfestések, átszellemült arcok. Meg volt a másik véglet, a túlsúlyos rózsaszínű nők, viccből öltönyben induló férfiak. És mi, a kíváncsi, izgatott kezdők. Beálltunk a rajtba, a karszalagról olvasták le a rajtidőt chip olvasóval, nem lehetett bárhová beállni.

Rajtszám csak a fejpánt, plusz a karunkra volt írva a rajtszámunk, amit én az első km-en leizzadtam magamról. Jó volt ez a fejpánt, kénylemes, izzadságot lehet törölgetni vele, meg tök menő is. Amúgy a chip volt a lényeg, nem vacakoltak a rajtszámmal. Ez tetszik.

Nagy füstbomba robbant, és AROOOO, indultunk is!

Mindjárt felfelé, futás esélytelen, olyan meredek, meg itt még a tömeg is nagy. És már jöttek is a gumiabroncsok. Ez olyan általános ezeken a versenyeken, ilyet mindig látni a képeken. Nem szakadtam szét benne, tudtam, hogy teljesen felesleges nagyon rohanni, mert az első 2-3 km nem lesz egy fáklyás menet.

Így is volt. Mi tudtuk. De a többség nem. Annyira meredek volt, hogy csak mélyen előre dőlve lehetett haladni. Gyalogoltam ütemesen, arra koncentráltam, hogy mindjárt jön egy akadály, ott majd pihenek. (és tényleg könnyebb volt az akadály nekem, mint a terep). Tehát a 2. akadály 3 elemből állt, 3 palánk. Egyiken át kellett mászni, másik alatt átgurulni, a harmadiknak meg a közepén volt lyuk, azon kellett átlendülni. Sima ügy. Folytattuk tovább, felfelé.

A domb közepén egyszer csak ott volt a 3. akadály. Memóriatábla. Ott, amikor majdnem elájulsz, mert az agyadban nem jut vér, így oxigén sem. Nah, nézzük mi a feladat. A rajtszám utolsó 2 jegyét meg kellett keresni a táblán, és megjegyezni a hozzá tartozó nevet és számsort. Hm. (Particia8865) OK, biztos kikérdezik majd. Menet tovább.

Jah, azt elfelejtettem mondani, hogy vittünk zsákot, ivózsákot, mert javasolta egy tapasztalt akadályfutó ismerős, hogy az kelleni fog. Milyen igaza volt! Folyamatosan kortyoltam, 35 fok meleg volt, égetett a nap, és nagyon izzadtam. A domb teteje felé csak arra gondoltam, hogy gyalogoljak, ütemesen, kevés energiafelhasználással. Ez nehéz ám. Rengeteg az energia szükséglet ilyen terhelés alatt. Nem mértem pulzust szerencsére, jobb azt nem látni, hogy mi zajlik odabent. Hagytam el az embereket, nőket, férfiakat, nagyon mentem másokhoz képest.

Egyszer megemlítettem a női nemi szerv vulgárisabb szinonímáját, és máris kaptam magyarul egy bíztatást, hogy még 100 méter és fent is vagyunk. Voltak magyarok szép számmal. De nem csak én nem voltam képes kultúrára a szituban, volt ott többféle nyelven is kurvica, meg hasonlók.

És amikor már majdnem fent voltunk, 3 Volunteer állta utunkat, és kérték a jelszót. És tudtam! Jeee, megy ez nekem. Már a 4. akadály és még nem burpeeztem. Na, várj csak! Korai volt az öröm.

A sífelvonó tetején volt az első ivópont, még csak 2,5 km, de már vagy 40 perc elment, vagy nem tudom mennyi, nem vittem órát. Nem érdekelt az időm, nem versenyeztem senkivel, csak meg akartam csinálni.

Aztán indultunk lefelé, egy 1 személyes szűk ösvényen. Tudtam futni! A Salomon Speedcross cipőm a legjobb ilyen terepen. Nem csúszott, stabil volt, imádom! A füvön előztem csomót, bár itt engem is elhagytak futó fiúk, lányok azért nem.

6 km körül ráfordultunk a tegnap óta rettegett lejtőre, a lejtők legelátkozottabbikára. És halljatok hát csudát: tudtam haladni!!! Nem is akárhogy. Kellett hozzá combfeszítő izom rendesen, tudtam is előre, hogy baromi nagy izomlázam lesz, de nem érdekelt. Vitt a lelkesedés, meg az, hogy jól tapad a cipőm, és hagyok el mindenkit. Asszem itt sikerült a legjobbat hozni az időmön, ez kétségtelen. Néhol seggen jöttem, illetve másztam hátratett kézzel, mint a pók, igen jó technikának bizonyult, gyorsabb volt mint a botorkálás. A mező részen is csak futottam, élveztem is, hihetetlen, tegnap itt majd’ meghaltam.

Átfutottunk egy út alatt egy alagútban, amiben patak folyt, de nem lettem vizes, kicsi volt a víz.

Majd jött 2-3száz méter örömfutás, és egy éles kanyar balra, rá egy ugyancsak döglesztő emelkedőre. Vontatott gyaloglás megint. Az újabb akadály a domb teteje előtt 100 méterrel egy nyújtó volt, amit a fifikás szervezők úgy helyeztek el, hogy emelkedjen. Ezen kézzel kellett végigmenni, nagyon nagyon nehéz volt. Volt úgy 4-5 méter hosszú, azt hittem megszakadok, de megcsináltam. Itt sokan burpeeztek, de megint megúsztam.

Futás/gyaloglás tovább. Egy kertben a házigazda vízzel kínált, elfogadtam, hú, de jól esett. A szervezők nem vitték túlzásba a frissítést, összesen 2 ponton volt ivási lehetőség, ami baromi kevés, főleg úgy, hogy a versenyzők nagy része 5-6 órát kint van a pályán. Bár az is igaz, hogy ezt előre jelezték. Jól jött az a zsák, na!

Megérkeztünk a következő akadályhoz. Nehezedik, egyértelmű. Saját kézzel meg kellett rakni egy vödröt kaviccsal, majd ezt elcipelni egy kb. 100 méteres körön emelkedőnek fel, ott egy árokba le, onnan ki, majd vissza, és kiönteni. Nehéz volt, enyhén remegetett karom, lábam.

De ami ennél is jobb, ezután jött egy ügyességi pont, ahol levert cölöpökön kellett volna átugrálni. Tegnap amikor itt voltunk, ezt kipróbáltam, és sikerült simán végigmenni. Most a remegő kocsonyával a combizmaim helyén, a szénhidrát hiányos állapotban a 3. cölöpről leestem. Így kezdődött a pokoljárásom az első 30 burpeevel.

Ezt követte azonnal a dárdahajítás, amit előzetes várakozásomnak megfelelően nem tudtam bedobni, szépen lepattant a szalmabáláról, de ezen nem is csodálkoztam. Burpee.

A következő akadályig próbáltam futni, több-kevesebb sikerrel jártam. A falmászó hely volt itt, amitől féltem, csúszott mint a fene, nem volt rajta fogás, meg amúgy is nehezen megy. Burpee. És még a fele sincs meg.

Lefutottunk a fél méteres száraz szalmán egy ferde palánkhoz, aminek a negatív fele felől kellett felkapaszkodni, majd átmászva a másik oldalon meg lecsúszni. Ez azért nehéz, mert felkapaszkodáskor nem tudsz lábbal segíteni, ha nem veszel elég nagy lendületet, a lecsúszásnál meg a tükörsima felületen igen felgyorsulsz, és nagyot lehet huppanni. Én átfordultam a tetején hasra, karral leengedtem magam, így csak max 1 méter kellett csúsznom. Szerintem így jobb.

A következő akadályig csak 1-2száz métert kellett futni, és kapaszkodhattunk újra. Az szintén egy palánk volt, de ez egyenes, jó magas, fel kellett ugrani, hogy elkapd a tetejét (2 méteres pasik előnyben), felcibálni magad, és a másik oldalon meg leugrani. Féltem ettől, mert a leugrást veszélyesnek találtam. De ott valahogy ügyesebb voltam, mint képzeltem, szintén az átfordulós technikával éltem, (mit nekem tériszony) leengedtem magam karral, és így nem kellett nagyot ugranom.

Picit hosszabb futószakasz következett  most, próbáltam kocogni/futni, rajtam kívül szinte senki, itt már mindenki gyalogolt. AZ viszont doppingolt, hogy tudok haladni, megyek el a többiek mellett.

És jött a pókmászó fal, vagy nem tudom  hogy hívják, a kötélből font mászóka, függőlegesen. Át kellett mászni rajta. Az a nehézsége, hogy nagyon magasra építik, (4-5 m kb.) és inog az egész. Felfelé jól megy az ember, ha ügyes, de az átmászás érdekes tud ám lenni amikor inog alattad az egész cucc. Ennél az akadálynál elég sokat kellett várni, sorban állni. 2 előnye volt: pihentem addig is, ill. fogtuk egymásnak a kötelet, és így kevésbé ingott be. Amúgy simán megcsináltam.

Most egy tényleg hosszabb futórész jött, 1-1,5 km is lehetett, de azt tudtam, hogy most burpee lesz, kizárt hogy a következő akadály meglegyen. Tegnap idáig jöttünk el, és innét mentünk vissza a faluba. Szóval, megérkeztünk a BKV járműveken alkalmazott fogantyús mászókához.

Sima majomlétrán normál esetben végigmegyek. De ez....??? Tegnap amikor megpróbáltam, semennyire nem tudtam mit kezdeni vele. Magasra rakták, egy fogantyút egy kézzel tudtam csak fogni, nem lehetett mellényúlni a másikkal, mert nem fért el a 2 tenyér egymás mellett. A kötélen himbálózott az egész hóbelebanc, nem volt fix semmi, amikor átnyúltam a következő fogantyúhoz, belengett minden. Na, ehhez nekem pihenten sincs erőm, így kimerülve meg aztán teljesen reménytelennek éreztem. Azért jó lenne ezt gyakorolni valahol, mert tul.képpen erős vagyok, de ezt mégse tudom megcsinálni. Na, nem ragozom tovább, burpee lett ebből is. De itt aztán sokan voltunk, emberek hasaltak és ugráltak a fél rétet beborítva. EZ nehéz akadály volt meglehetősen.

Innentől nem ismertem a pályát. A futószakasz, ami ezután jött, az nagyon tetszett. Jól mentem a többiekhez képest, de persze ez abszolút értékben lassú futás, ne higgye senki, hogy 4-5 percesben toltam a kiliket. Volt köves úti szakasz, volt erdei ösvény. Sokat kellett mászni, bujkálni és ugrálni, vastag törzsű kidőlt fákon át, tiszta vadregény. Tényleg igazi akadályfutó fílingje volt az egésznek. Egy átugráskor összeugrott a vádlim, majdnem teljesen begörcsölt, de gyorsan rányújtottam, nem lett semmi. Ittam gyorsan, futás tovább. Valahol ezen a szakaszon volt 3 akadály, a sorrendre nem emlékszem pontosan.

Egy mély, jó büdös, saras mászás szögesdrót alatt, itt térdtől lefelé, és könyöktől lefelé lettem full sáros, ment térdelve a mászás, mert nem volt alacsonyan a drót.

Nagyon kis köcsögök voltak a szervezők, mert újra jött egy pont, ahol kikérdezték a memória feladatot. PATRICIA8865 (belém égett). Itt sokan burpeeztek, nem csoda, erre nem számítottak. Én úgy látszik okosabb vagyok, mint amilyen ügyes ;)

De a következő akadálynál már nem voltam ilyen király. Majomlétra. Amikor megláttam, nem hittem, hogy nem lesz meg, mert ezt tudom. Na, de most! Jó magasan volt, amikor másztam fel, összeugrott a combom. Fel is jajdultam rendesen. Megfogtam a csövet, lógtam, és éreztem, hogy ez nehéz lesz, sőt az is eszembe jutott, hogy nem fog menni. (ez baj, ilyenre nem szabad gondolni, csak elveszi az energiát) A csövek elég messze voltak egymástól, nagyot kellett lendülni, hogy elérjem, és le is estem róla. Nem lehet visszamászni. Burpee. Már 150. burpee-met nyomtam le. És még hol van a vége?

Futás. Futottam, mert azt legalább tudok. Abban jobb vagyok mint itt az átlag, akkor legalább azt nyomom. Mérges voltam, mert az 5 burpeeből legalább 3-at meg kellett volna csinálnom. L Elszontyolodtam, de reméltem, hogy nem lesz több.

És végre kiértünk a Park SNOW rétre, tudtam, hogy innét még pár akadály, kb. 2 km és itt lesz a cél. Na, elárulom, nem kell örömködni egy Spartan Race-en, amikor már „csak” 2 km van hátra. Mert akkor még messze messze nem vagy közel a célhoz.

Lecsapattunk az erdőből a tisztásra. Bele egy patakba (combig ért a víz, de lehetett volna nagyobb is, nem bántam volna, annyira melegem volt). Közvetlenül a patak után jött egy palánk, pozitív dőléssel, kötéllel, amin a kötél segítségével kellett felfutni, ill. felmászni, ki hogyan ugyebár... Nem volt könnyű. mert csúszott a vizes/sáros tükörsima palánk. A tetején az átkapaszkodáskor nehézségem támadt, majdnem visszacsúsztam, de végül megragadtam a tetejét, és nagy nyögve visszahúztam magam. Átmászáskor véletlenül megrúgtam egy srácot, de nem lett mérges, sőt segített, áttette a lábam a másik oldalra, hálás köszönet az ismeretlen fair play bajnoknak!

Közvetlenül ezután egy árokba kellett beleugrani, amibe szerintem vizet szántak, de annyira szárazság volt a kánikula miatt, hogy nem lett feltöltve. Egy palánk volt benne keresztbe, és rutintalanságom folytán ezt elrontottam, de nem lett baj belőle. Át kellett gurulni alatta, én meg azt hittem, hogy át kell mászni. És átmásztam, majd kapaszkodtam is kifelé. Kiabáltak utánam szlovákul, nem is figyeltem oda, nem hittem, hogy nekem szól, és nem értem ugyebár. És akkor angolul mondta valaki, hogy vissza kell mennem, mert az alatt át kell gurulni. Ja? Ennyi? Jól van, visszamentem, átgurultam és újra ki. Amúgy átgurulni sokkal könnyebb volt, mint átmászni. :P

Ezzel a kis extra feladattal a lábaimban és karjaimban indultam, hogy nekiveselkedjek a kötélmászós állomásnak. És képzeljétek, nem tudtam felmászni. Már az is gond volt, hogy rászorítsak a kötélre a lábammal. Lecsúszott a vizes sáros cipőm, alig bírtam megfogni a kötelet. Én lábbal mászok, de most ez kivitelezhetetlen volt számomra. Jó nagy pofon és lecke nekem, amiről azt hiszem, hogy simán megy, ilyen körülmények között bizony baromira kifoghat rajtam. Leestem, ill. leugrottam, mert reménytelen volt. És jöhetett a 180. burpee. Szoktam én burpeezni, meg mindenki aki hozzám jár edzeni, de itt és most azt hittem, hogy szétszakadok bele. Olyan szinten voltam már kifogyva minden energiából, hogy fájt minden mozdulat. Pokolba kívántam az egész sz@rt. Amikor végeztem elbandukoltam a (természetesen!!) emelkedő felé (dehogy futottam, vert kutyának éreztem magam) a következő akadályhoz, ahol homokzsákot kellett kötélen felcibálni. Picit várni kellett a zsákra, addig pihentem. Nekifeküdtem, úgy felhúztam, hogy csak úgy csattant, (a volunteer srác, mosolygott nagyon és igen megdicsért, össze is pacsiztunk), ez ezért jobb kedvre derített, hogy ilyen típusú erőm az van, és indultam a kerekes állomásra tovább. 50 m-re volt, lekocogtam csak. A nőknek kamion kereket kellett átforgatni 2x, a férfiaknak meg valami marha nagy munkagép kereket. Ez nem volt nehéz nekem.

Tudtam, hogy most már tényleg közeledik a vége, ez azért felspanolt. Elvontattam magam a szögesdrótig, itt nem tudtam futni. Emelkedett is a terep, égetett a nap, perzsel szét mindent, bökött a tarló, spártai körülmények. Néztem a társaimat, magamat is láttam kívülről egy belső mozin, olyan volt mint egy lassított film, amikor sárga elmosódott a kép, lassított aláfestő zene szól, nyújtanak mindent, ezzel demonstrálják a szenvedést. Mint a vert sereg csata után. Így néztünk ki mindannyian.

A szögesdrót állomás igazi ínyencségnek ígérkezett, az is lett. Emelkedett persze az egész, úgy 10-15 méter hosszan kb. Alacsonyan kihúzva a drót, térden nem lehet menni, hasalni kell, nincs mese. Szögesdrót alig 40-50 cm magasan, felszántott föld, nagy hepehupák, folyamatosan locsolják vízzel a versenyzőket. Leraktam a zsákot, és bevetettem magam a sárba. A vízlocsoló szervező azonnal rám irányította a vizet, locsolta a fejem, csak vigyorogtam, nagyon jól esett. Nem ilyen céllal locsolt, de pont jól jött a hideg víz. Nem semmi, hogy sokan mennyire nem tudnak kúszni. Csak feltartottak. Kerülgettem jobbra-balra, jól  ment, majd amikor ritkult a mezőny, simán végiggurultam a végéig. Ezzel a technikával elöl-hátul sáros lettem, de fele annyi idő alatt kijöttem  mint a többiek. Egy néző utánam hozta a zsákom, tök rendes, felvettem a full sáros hátamra, az ivócső is dzsuvás lett, de nem érdekelt, utolsó 1 km, és bent vagyok!

Futottam. Volna. De megszakította a futásom egy betonfal, amit át kellett ugrani. Nem teketóriáztam, hopp fel, és már át is mentem a másfél méteres falon. Próbáltam futni, de nem igen ment már. Aztán megláttam egy lányt magam előtt, gondoltam lehagyom. Nem volt nehéz, mert gyalogolt. Aztán megláttam egy másik lányt, ő futott, kinéztem őt, vetélytárs,  de hiába futottam már, nem értem utol, kb. egy sebességgel mentünk, és messze volt tőlem. Na, szóval volt még egy seggcsúszós lejtő, egy felfelé, és elérkeztem a zsákcipelős akadályhoz, ami a céltól 10 méterre volt. Zoli ott ült, hozzám képest tiszta volt, és nyugodt, vigyorgott rám. Nagyon megörültem neki, láttam rajta, hogy jót ment, jól sikerült neki. Kiabált, bíztatott. Megragadtam a rohadt nehéz zsákot, felvágtam a nyakamba, és elindultam az emelkedőre. Fú, dög nehéz volt, azt hittem sose érek vele vissza. Kb 100 métert kellett cipelni, először emelkedőnek, majd lejtőnek. Amikor visszaértem, Zoli odakiabált, hogy siessek, mert 3 órán belül még meglehet. Futottam hát, egy nagy kanyar, egy jó nagy lejtő, amin szinte leugrottam, majd átugrottam a lángoló farakást, és beugrottam a célba.

Hát ennyi.

Megkaptam a jól megérdemelt irtó súlyos érmet, ami szerintem gyönyörű, ittam egy hordó vizet, átvettem a sörömet, a banánomat és a verseny polómat, és eszméletlenül boldog voltam.

2:58 perc valahány másodperc lett a vége 14,5 km-en. Életem leghosszabb 15 kilije volt, hihetetlenül brutális, a leírás nem adja vissza, valahogy most nem csókolt homlokon a múzsa. De azért meg akartam írni, amíg emlékszem rá.

Felvettük a csomagunkat, és indultunk zuhanyozni. Közben még ismerőssel is találkoztunk, annyira jó, a hasonszőrű ilyen helyeken mindig összefut.

A zuhany is spártai volt, mi más? Szabadtéren hosszan kifeszitett csövek rákötve egy vízcsapra, abból folyt a hideg víz. Úgy ruhástól, ahogy voltam lezuhanyoztam, reménytelen volt megtisztálkodni. Ettünk a depóban gulyást és husit, söröztünk, és néztük a többi befutót és versenyzőt. Jó érzés a végén ez a pihi, miután megcsináltuk. Csak a nap égetett nagyon, felégett a bőröm, ki is jött a nap allergiám, pedig 4 éve nem jelentkezett.

A szálláson rendesen megfürödtünk, tiszta ruhát húztunk magunkra, és elmentünk a faluba kajálni. Azt hittem majd mindent fel fogok falni, de nem igen volt étvágyam, csak inni volt kedvem. Meg úgy ettem volna egy fagyit, de nincs fagyizó Donovalyban, így maradt a jégkrém.

Visszasétáltunk még egyszer a verseny célhoz, és még mindig voltak befutók. 6-6,5 órás eredményekkel mentek végig sokan, ami nagyon kemény ebben a melegben úgy, hogy a szervezők nem adtak frissítőt sem.

Már ki volt függesztve a falra az eredmény lista, itt láttam, hogy 8. lettem női mezőnyben, Zoli meg a 46. a férfiaknál.  Most már nem ezt látom a honlapon, ott 34. vagyok, gondolom a csapatok versenyzői is belekerültek a listába azóta, vagy mindegy is, úgyse számít. De akkor is büszke vagyok ám, hogy így az első versenyemen ennyire sikerült az elején végezni a kb. 600 nőből. Pedig az eredmény tényleg nem fontos itt ezen a szinten. Aki ezt megcsinálja, azt kemény kőből sikerült megfaragni. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kihívást, hogy próbálja ki. Ezt nem lehet csak úgy IQ-ból lenyomni, ebbe bele kell tenni a munkát is, ezért szó szerint meg kell szenvedni.

Éjszaka egyikünk sem tudott aludni. Biztosan a fáradság. Alig vártam, hogy reggel legyen, talán 4 órát aludtam valahogyan, nem is tudom.

Megreggeliztünk, és irány haza.

Besztercebánya

Szerettük volna megnézni a városközpontot, mert azt olvastam, hogy érdemes. Hazafelé pont útba esik, nem hagyjuk ki.

A város történelmének picit utána olvastam, érdekelt a magyar múlt is. 12. században németek alapították, közép-Szolvákia központi városa.  Sokáig csak németek lakták, magyarok és szlovákok csak dolgozni mehettek, polgárjog nem járt nekik. Aztán valamikor  az 1600-as évek elejétől ez megváltozott. Amúgy 1919-ig tartozott Magyarországhoz, akkor még többségében magyarok lakták, ma már  alig 1% lakos vallja magyarnak magát. Német sincs több. Mára már teljesen szlovák település lett belőle, bár mi láttuk itt ott egy két magyar feliratot a kirakatokban. De tényleg nem jellemző.  Bányászváros volt, gazdag rézbánya tulajdonosok színes  palotái és épületei határozzák meg a főtér hangulatát.

Szóval a főtere tényleg ott van! Rendkívül hangulatos látványra, de sajnos totálisan kihalt volt akkor, amikor mi ott voltunk (Július 19. vasárnap reggel 9-10 óra körül.) Mondjuk az irdatlan kánikula is közrejátszhatott, mi sem szívesen perzselődtünk a 35 fokos  díszköveken.

A tér tágas, a színes épületek, faragott balkonok, központi helyen az óratorony, mellette a Szűz Mária plébánia templom eredetileg gótikus épülete. Érdekes kontrasztként fő helyen egy 45-ös emlékmű "pompázik" vörös csillaggal a csúcsán. A téren még egy templom áll, szintén gótikus jegyekkel, de azt is átépítették itt-ott a történelem során. Mise folyt, nem tudtunk bemenni megnézni a Lőcsei Pál által készített Szent Borbála oltárt.

Huh, szegény Borbála. Micsoda egy élete volt. Olvastatok róla? Na, akkor csak az olvassa tovább, akinek rendkívül erős idegzete és gyomra van. Tiszta horror. Pogány apja bezáratta egy toronyba, hogy „védje”, de ő titokban mégis megkeresztelkedett. A pogány rómaiak ezt nem tolerálták semennyire, bántalmazták, de ő hű maradt a keresztény hitéhez. Iszonyatos kínokat állt ki, megcsonkították, melleit levágták, arcát megégették, de mindig valamilyen csoda folytán túlélte a kínokat. Úgy halt meg, hogy saját apja levágta karddal a lány fejét. Ő lett a bányászok, és ilyen jellegű mesterségek védőszentje. Valahogy így szól hát a legenda.   

Több torony magasodik a tér központi helyén, jó fotókat tud készíteni az, aki ért a témához. Miután körbesétáltuk a cseppet sem aprócska teret, lecaplattunk a Beszterce folyóhoz (semennyire nem volt érdemes), beültünk egy jeges kávéra az egyik kávézóba. Volt belőle jónéhány, és éttermek is, csak éppen ember volt kevés.

1-2 órát töltöttünk itt, elég volt, fáradtak voltunk, kezdődő izomlázunk volt (ami a következő napra soha nem tapasztalt mértéket öltött), elindultunk hát haza.

Annyi biztos, hogy jövünk még! A Tátra csodás, a Spartan Race pedig brutális, pont ahogy szeretjük.